A hűséges olvasók talán még emlékeznek az Agyféltekék rovatra, amelynek utolsó darabja – szinte hihetetlen – hat éve született. Ezeket a cikkeket Csöncsönnel (a Mondataink blog írója és a Szófa magazin egyik szerzője) közösen írtuk párbeszédes formában. A kísérletet még 2017-ben ezzel a bekezdéssel vezettük fel:
„Hisszük, hogy a technológia, természettudományok, adatok és elemzések, illetve a bölcsészet, filozófia, irodalom és nyelvek iránti érdeklődés által fémjelzett eltérő hátterünk és az ezek eredményeként előálló szemléletünk „ütköztetéséből” és szintéziséből valami számunkra is meglepő és elgondolkodtató végtermék születik majd: a több, első ránézésre teljesen különálló, ám valójában egymástól elválaszthatatlan látószögből alaposabban szemrevételezett egész, amely így több lesz a részek összegénél... Erre is utal a rovat címe!”
Végül három írás született, melyeknek mind konkrét témája volt:
A maguk idejében ezek a cikkek sok pozitív visszajelzést kaptak, és magam is szívesen gondolok vissza rájuk, olvasom újra őket. Hat év szünet után eljött az idő a folytatásra! Ebben a turbulens világban valahol mindnyájan útkeresők lettünk, de sokunknak különböző okokból mégis egyre nehezebb kipillantania a saját buborékunkból, és egyre kevesebb a lehetősége az érdemi beszélgetésre. Ez a rovat számomra egy ilyen perspektívatágító lehetőség.
A forma maradt, de a téma kötetlenebb lett: a keretet a változó világunk jobb megértésének szándéka, az információhoz, tudáshoz való viszonyunk boncolgatása adja, de a beszélgetés szabadon és folytonosan, az egyes posztokon átívelően alakul majd az elképzelések szerint. Az egyes fejezetek nem feltétlenül válnak majd élesen el, és címet is csak utólag kapnak. Lényegében ez a privát levelezésünk egy darabja, amelyet talán érdemes közzétenni, és másokra is inspirálóan hathat.
------------------------
Maverick: Az utolsó Agyféltekék bejegyzés 2019 júniusában született. Azóta a modern idők sűrűségét figyelembe véve eltelt egy örökkévalóság. A családom két kisgyerekkel bővült, akik úgy töltik ki a téridő minden dimenzióját, mint a gázok a rendelkezésre álló teret. Az életem így fokról-fokra belesimult egy a kötelező elemek által kijelölt mintázatba: noha folyamatosan ott lebeg a fejünk felett a bizonytalanság (bezár az ovi, betegség, rossz éjszaka, sürgős feladat a munkahelyen) és az arra való azonnali, improvizatív reagálási kényszer, a napok bár tartalmilag nagyon különbözőek lehetnek, jellegüket tekintve mégis igen hasonlóakká váltak. Bizonyos értelemben azt is lehetne mondani, hogy egy helyben topogok, de eközben – és ebben szintén elévülhetetlen szerepe van a gyerekeknek – a világnézetem nagyot fordult.
A Voyager egy tudomány és technika blogként indult 2012-ben, és bár már 2013-ban megírtam az azonos című könyv ihlette iSzindróma című bejegyzést, amelyben hangot adtam a digitális eszközök és tartalmak gondolkodásunkra, mindennapjainkra gyakorolt hatása felett érzett aggodalmaimnak, azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk – bár akkoriban még nem ismertem ezt a címkét –, hogy igazi technooptimista voltam. Szinte gyermeki rajongással (naivitással?) hittem, hogy az emberi tudás eljutott egy olyan szintre, hogy gyakorlatilag minden problémánk megoldható lenne, ha a prioritások a helyükön lennének, ha az adott problémának megfelelő mennyiségű erőforrást, figyelmet, politikai akaratot szentelnénk. Egy igazi utópisztikus aranykor délibábja ragyogott fel előttem. Röviden: hittem a nagybetűs Fejlődésben anélkül, hogy feltettem volna a kérdést: mit jelent egyáltalán, mi a célja a Fejlődésnek?
Azóta nagyot fordult velem a világ. 10-12 év nagy idő, főleg abban a korban, amikor az ember nagy lépést tesz az úgymond „felnőtté válás” talán soha véget nem érő útján. Megértettem, hogy nem minden problémának van determinisztikusan meghatározható, kiszámolható, objektív megoldása; hogy a társadalmi, politikai akarat, a minket körülvevő, ezek által is formált kultúra, a korszellem legalább olyan fontos tényezők egy újítás, áttörés megszületését, elfogadását és elterjedését illetően mint az, hogy az adott pillanatban önértékén, korlátok nélkül mire lenne képes maga az emberi tudomány és technika; hogy nem mindent lehet megoldani több adat begyűjtésével, kiválasztott paraméterek optimalizálásával, sőt, utóbbi szemlélet egyenesen káros is lehet.
A figyelmünk szétforgácsolása és a párhuzamos (?) online univerzum életünk minden pillanatára való rátelepedése miatt érzett aggodalmam szárba szökkent, és fokozatosan a digitalizáció totális mivolta által kiváltott iszonyattá cseperedett. Elfogott egy nehezen leírható, talán egy költői képpel megvilágítható érzés: mintha életre hívtunk volna egy önálló akarattal bíró mitológiai lényt, Paul Kingsnorth szóhasználatával élve a Masinát, melynek/kinek a prominens technooptimisták a szentjei (Jobs) és prófétái (Musk, Altman, Zuckerberg, stb.). (Ó, mily távol is áll az ő szemléletük az olyan klasszikus értelemben vett természetfilozófusokétól mint Einstein, Schrödinger, Darwin!) A Masina bűvkörébe vonja, megbabonázza az embereket, akik öntudatuktól és szabad akaratuktól lépésről lépésre megfosztott szolgálóiként hizlalják tovább, míg az végül mindent felemészt, minden olyan alapvetést kikezd, amelyeket ez idáig az emberi lét pilléreinek gondoltunk.
Ebből a kiinduló helyzetből szemlélve a fő kérdéssé az vált számomra az utóbbi időben, hogy miként lehet boldogulni, mi dolgunk ebben a helyzetben ebben a világban? Mit jelent, mit fog jelenteni embernek lenni és embernek maradni? Ide kívánkozik a Radnóti idézet, amelyet az újbóli levelezésünk elején te hoztál fel:
"Ember vigyázz, figyeld meg jól világod:
ez volt a múlt, emez a vad jelen, -
hordozd szivedben. Éld e rossz világot
és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,
hogy más legyen."
De ne szaladjunk ennyire előre! Számomra ez az egész történet az információval, az információhoz való viszonyunkkal kezdődik, így az első kérdéseket is ezzel kapcsolatban kell feltennünk. Milyen a te információhoz fűződő viszonyod? Milyen formában, mennyiségben, forrásból, céllal fogyasztasz, és hogy változott ez az elmúlt mondjuk évtizedben?
Csöncsön: Aligha mondok újat azzal, hogy egészen máshonnan indultam hat éve, így persze máshol is kötöttem ki („közös az, ahonnan elindulok: ugyanoda érkezem”, mondja Nádas Péter csodálatos regénykomplexumának, a Párhuzamos történeteknek a sejtelmes Parmenidész-mottója, mintegy azt sugallva, hogy igazából mindenki csak olyan helyekre juthat el jellemfejlődésében, amelyek összhangban vannak igazi személyiségével); de hát éppen azért indítottuk ezt a sorozatot, mert különbözünk. Abban mindenesetre nincs különbség, hogy az életem 2019 óta nekem is mélyen megváltozott.
A változásnak természetesen a COVID-időszak adott jelentős lökést. Addig életem leglényegesebb része az online világon kívül folyt: szépen bevillamosozgattam a nyelviskolába vagy a cégekhez, ahol tanítottam, majd sok-sok ide-oda utazgatás után este szépen hazatértem, és volt, hogy napokig elő se vettem a telefonomat, a meghatározó médium, ahonnan információkat szereztem, a könyv volt. Arról, hogy létezik „online tanítás” is, persze hallottam már, de valami olyasmit képzeltem róla, mint manapság a nyomtatott húsról vagy a Mars meghódításáról: futurisztikus dolog, ami engem sose fog személyesen érinteni. És lám, még hat év sem telt el, és szinte már nem is emlékszem rá, milyen egy „jelenléti” nyelvóra, jóformán minden átkerült az online világba, a napjaim jó részét magam is egy képernyő előtt töltöm, és bő négy éve (sokkal később, mint az emberek többsége) beszereztem egy okostelefont is, amely azóta elválaszthatatlan részemmé vált, és igazából azokat az ünnepi órákat kell megbecsülnöm, amikor ez az eszköz nincs velem, és nem pillantok rá szinte percenként.
Szóval én is belekerültem a digitális világba, és ezzel meg is válaszoltam a kérdésedet. Az információkat jóval nagyobb részt az internetről szerzem, mint korábban.
De a munkámból, illetve életfelfogásomból, életvezetésemből fakadóan mégis van két másik médium is, amelyik továbbra is meghatározó módon jelen van a mindennapjaimban. Az egyik a könyv. Persze részben a digitalizálódás miatt is valamivel kevesebb könyvet olvasok, mint hat éve (a blogom év végi olvasónaplói nyomán könnyen elkészíthető erről egy statisztika), de azért havi 1-2 könyv anyaga mindig bekerül a fejembe. A másik pedig a közvetlen jelenlét, az emberekhez való közvetlen kapcsolódás, mely élményt elsősorban a gimnáziumi oktatásból nyerem (életem egyik legjobb döntése volt négy éve, hogy elvállaltam egy óraadói munkát egy nemzetközi magángimnáziumban). Így azt is sokkal jobban látom, mi az, ami egy mai tizenévest foglalkoztat, mi az, ami a fejében van, és hogyan alakítja az új generációt az online világ.
M: Esetemben már jóval a COVID előtt az internet vált az elsődleges információforrássá, de az, hogy az online téren belül milyen forrásokra hagyatkozom, és milyen tartalmakat fogyasztok, sokat változott az évek során. A könyvek és magazinok már régóta egyfajta fogódzkodóként is szolgálnak, amelyek segítségével meg tudok kicsit kapaszkodni az offline információs térben. A napi ingázás keretében rengeteg időm volt olvasni, bizonyos szempontból ez a kétszer 30-40 perc vált a nap egyik legérdekesebb részévé. Az emberekkel való közvetlen érintkezés fő színhelye pedig a munkahely volt. Itt mindig volt alkalom némi beszélgetésre, az ebédszünetek pedig sokszor kifejezetten élvezetes, informatív, elgondolkodtató társalgásokat szültek.
Noha közvetve, de a COVID nagy változásokat hozott: a munkakörünkben addig ismeretlen távmunka teljesen elfogadottá vált, és velünk is maradt. Most hetente átlagosan kétszer megyek be az irodába, ezzel sok órányi olvasási idő és ebédszünet esett ki a korábbiakhoz képest. A kollégákkal való kapcsolat felszínesebbé vált, az újakat szinte alig ismerem, a velük való interakció szigorúan szakmai hála az online megbeszélések tipikus légkörének. Ennek megfelelően a megmaradó ebédszünetek társalgásai is sokkal egysíkúbbá, laposabbá váltak. Ezen változások eredményeként ha abszolút értelemben nem is feltétlenül szerzek több információt online forrásokból a korábbiakhoz képest, relatív értelemben további teret nyert a digitális világ.
Mind a kettőnk példája jól mutatja, hogy az elmúlt évtized alig hagyott teret eme trend elkerülésére: az online világ még azokat is beszippantotta, akik eredendően kevésbé voltak hajlamosak erre, sokáig ellenálltak.
De mi is az, ami beszippant? Ehhez szerintem érdemes egy szinttel mélyebbre ásni. Az „online” kifejezés egészen addig elegendő, amíg különbséget akarunk tenni a digitális eszközökhöz kötött és az azok nélkül űzött tevékenységek közt, de ha az információhoz való viszonyunkat akarjuk vizsgálni, akkor a kategória túl szélessé válik: összemossa az árnyalatokat, megannyi jellegét és célját tekintve különböző felhasználási módot vesz egy kalap alá. Ez a szóhasználat pedig visszahat a gondolkodásunkra, mert az általános fogalmazás eredményeként könnyebben teszünk egyenlőségjelet az azonos kategóriába kerülő fogalmak, jelenségek közé olyan kontextusokban is, amelyekben fontos lenne különbséget tenni.
A minap hallgattam egy interjút Lisa Feldman Barrettel (amerikai-kanadai pszichológus, az érzelmek elismert szakértője, a „How Emotions are Made” könyv szerzője), aki az érzelmekkel kapcsolatban hívta fel erre a jelenségre a figyelmet. Az érzelmeink folytonos spektruma a komplexitásából, részletgazdagságából adódóan nem képezhető le tökéletesen a nyelvvel, csak közelíthető. Mi sem jelzi ezt jobban, mint hogy ugyan vannak jelentős átfedések, de a különböző nyelvekben megjelennek különböző érzelmi állapotokat jelölő szavak. Amire az egyik nyelvben egy külön szó van, azt a másik néha csak körmondatokkal tudja érzékeltetni. De legyen bármilyen bő az egyes állapotokat leképező szavak készlete, az semmiképpen nem lesz elegendő egy folytonos spektrum lefedésére: a mondatok, a kifejtés, a leírás szükségesek maradnak, és akkor az ezeket kiegészítő nonverbális elemeket még nem is vettük figyelembe. A digitális kommunikáció azonban a tömörség és a diszkretizáció irányába mutat. Az érzelmek esetében ez az „emojisodás” formájában érhető tetten: megannyi árnyalat és finomság zuhan össze mindössze néhány kategóriába, ami aztán félreértések egész sorára ad lehetőséget. Szerintem mindenki tud erre példát hozni.
Cs.: Az „emojisodás” valóban az egyik olyan változás, mely az utóbbi öt-tíz évben engem is (akaratom ellenére) jelentősen átalakított. Miről van szó? Egy nagyon konkrét példát akarok mondani, mely talán megvilágít egy általánosabb jelenséget. Sokáig azért is gyűlöltem (igen, helyénvaló itt ez az erős szó) a Facebookot, mert azt láttam, hogy valaki megoszt valamit, amire aztán az általános reakció nem az, hogy az ismerősök beszélgetni kezdenek a megosztott tartalomról, hanem egyszerűen odabiggyesztenek egy lájkot, azaz egy fölfelé mutató hüvelykujjat. Mélyen sértett ez bennem valamit (alighanem introvertált személyiségemmel összefüggésben, mely az ilyesféle reakciót, melynek megvannak az élőszóbeli megfelelői, mindig is roppant felületesnek érezte). Mit jelent egy lájk? Tetszik, amit megosztottál. De mi tetszik benne? Miért tetszik? Az egész tetszik, vagy csak egy része? Mi jutott azon túl eszembe róla, hogy „tetszik”? Mit váltott ki belőlem? Millió kérdés, amit a lájk rövidre zár.
És mit veszek észre magamon? Hogy ma már én is többnyire csak „lájkolok”. Teljesen megfertőzte szellememet a lájkkultúra. De miért? Azért, mert képtelenség lenne a beláthatatlan mennyiségű megosztásra és ingerre mind érdemben reagálni. Egyszerűen túl nagy az információk egységnyi időre jutó mennyisége. És visszajutok oda, hogy „jó lenne minderről valóban alaposan beszélgetni”, de nincs már rá energiám, időm, hiszen ott a következő és a következő, az újabb és újabb inger, megosztás, vélemény.
Azaz nem áltatom magam: a digitális világ, mely egyfajta szemléletmódot is jelent (az ingerek folyamatos áramlásával való együttélés kényszerét), engem sem hagyott érintetlenül: messze nem vagyok olyan fókuszált és figyelmes, nehezebben koncentrálok, kevésbé merülök mélyre egy-egy gondolat elemzésében, ritkábban élem bele magam tartósan egyetlen kultúrélménybe. (Korábban semmiféle gondot nem okozott például, hogy elejétől a végéig megnézzek egy 90 perces focimeccset; manapság az ilyesmit csak nagyon kiemelt meccseknél élem át. És ez persze csak egy példa a sok közül.)
Azon szoktam eltöprengeni, hogy ha ez nálam is így van, akinek pedig mondjuk harminc éves koráig az egész élete homlokegyenest másmilyen élménybefogadói attitűddel telt, mennyire így lehet azoknál a tizenéveseknél, akik ezt a szemléletet mintegy az anyatejjel szívták magukba. Néha arra gondolok, kész csoda, hogy egyáltalán megértjük egymást, annyira más világban nőttünk fel. Mert hiába hogy magam is érzékelem, mennyire nehéz néha fókuszálni, bennem még mindig ott van, hogy legyen bár egy könyv ezer oldalas, és nagyon nehéz nyelvezetű, akkor is megéri végigolvasnom. Sok mai fiatalnak már egy átlagos újságcikk is túl hosszú szöveg, és egyszerűbbnek tűnik sokszor csupán a címeket végiggörgetni. Ami persze nyilvánvalóan sematikus leegyszerűsítésekhez, fekete-fehér világképhez vezet, az árnyalatok elmosásához.
M: A lájk által rövidre zárt kérdésekről eszembe jutott az egyik kedvenc filmem, a Captain Fantastic egyik jelenete, amiben a gyermekeit a világból kivonultan nevelő és tanító apa megkérdezi a lányát, hogy milyennek találja az általa olvasott Lolitát. A lány habozva azt mondja, hogy „érdekes”. Mire az egész család riadót fúj: az érdekes az egy illegális kifejezés! Specifikusnak kell lenni, meg kell tudni fogalmazni a véleményünket, nem lehet ennyivel elintézni a dolgot! (A konkrét példa magyar aktuálpolitikai vonatkozása vastagon aláhúzza az üzenetet.)
Meg kell mondjam, eddig soha nem gondoltam a lájkra az információs túlterhelésre adott válaszként. Talán azért nem, mert én már nagyon hamar felhagytam a lájkok és egyéb emojik közösségi térben való osztogatásával, sokkal korábban, mint a megosztással vagy posztolással. Ez persze valahol képmutatás is volt részemről, hiszen közben a saját aktivitásaim kapcsán szomjaztam a visszajelzéseket, legyenek azok mégoly felületesek is. Azt viszont látom, hogy nagyon is van létjogosultsága ennek a túlterheléses megközelítésnek. Egyre gyakrabban látok olyat tömegközlekedési eszközökön, hogy valaki megállás nélkül pörgeti az Instagramot vagy a Tik-Tokot, egyetlen képkocka nem áll meg néhány másodpercnél tovább, és ezalatt csak egy döntés születik: rányom-e az illető erre valamilyen visszajelzést vagy halad tovább. Mi célt szolgál ez? Jelent ez valamit azon túl, hogy észrevettelek? Hogy egy szemvillanásnyi időre tudomást vettem ugyan nem rólad, de valamiről, amit közöltél?
A lájk, az emoji mint eszköz vajon egy reakció, egy technológiai megoldás egy valós igényre (a gyors és tömör reagálás lehetőségére), vagy maga teremtette meg az igényt? Agyonhasználjuk, mert lényegében egy lájk költsége nulla: a ráfordított idő legfeljebb másodpercekben mérhető. Persze ezek a másodpercek összeadódnak, ezt mindenki jól tudja, aki pörgetett valaha órákon át feedeket.
Ez a „sok kicsi sokra megy” elv az élet számos területén visszaköszön, és valósággal tort ül az online térben: csak még három perc videó, csak még egy perc hírolvasás, még két tweet, három lájk, még egy komment, semmiség… A véges és végtelen határát elrejti ezen „semmiségek” kupaca, miként az közösségi üzenőfalak végét a végtelen görgetés lehetősége. A különbség nehezen észrevehető, mint a matematikában a végtelen sorok esetében. Míg az 1+1/2+1/4+1/8+…+1/2^n sor összege mindig kisebb marad 2-nél n értékétől függetlenül, addig az 1+1/2+1/3+1/4+...+1/n sor divergens, megfelelően nagy n mellett tetszőlegesen nagy lehet az összeg.
Modern világunk a hatékonyságot – a jelszavak szintjén legalábbis – az egekig magasztalja: szinte nincs nemesebb tett, mint valaminek a marginális költségét a nulla közelébe levinni, legyen szó anyagi, időbeli, erőfeszítésben mérhető költségről. Ez elsőre jó dolognak tűnik, de ha az adott tevékenység űzésére (vagy más kontextusban az adott dolog beszerzésére, elfogyasztására) erős késztetést érzünk, akkor a „hatékonyság” nem megspórolt időben (vagy más erőforrásokban) manifesztálódik, hanem sűrűségben: egységnyi idő alatt ugyanaz többször válik lehetségessé, de a ráfordított idő nem változik. Az élet sűrű lesz, nő a viszkozitása: mintha nehezebb, fárasztóbb lenne úszni benne.
Cs.: A lájkok eredeti funkciója alighanem csak annyi volt, hogy segítse az algoritmust a fogyasztói tartalmak testreszabásában. Amit valaki lájkol, abból többet kap. Ma már jóval fejlettebb az AI, mint a Facebook születésekor, így erre igazából nincs is szükség már, a megosztáson eltöltött másodpercek monitorozásával kideríthető, mi az, ami valakit (állítólag) érdekel. De a lájk plusz elemként segít a fogyasztói profil kialakításában. Az egyén számára persze szintén módosult, módosulhatott a szerepe az „őskorhoz” képest, és ma már talán sokan vannak hasonlóképp, mint én: nincs türelmem, időm kommentelni, és olykor szinte puszta gesztusként is „lájkot nyomok”, jóllehet valami sokkal összetettebb gondolat kering bennem, amikor az adott posztot meglátom.
Képmutatás? Hát igen. Persze, hogy szeretem, ha egy megosztásra bármilyen (pozitív) reakció érkezik, hüvelykujj, emoji, szívecske. De kijózanodom, amikor a valóságban kiderül: egy-egy lájkoló ember valójában el sem olvasta a megosztást, csupán afféle udvariassági gesztust tett. Pedig Lessing már több mint 250 éve megírta: „wir wollen weniger gehoben, doch fleißiger gelesen sein” („azt szeretnénk, ha kevésbé magasztalnának, de szorgalmasabban olvasnának”). Ami egyszersmind azt is jelzi, hogy a jelenség jóval a digitális kor előtti, e kor csak lökést adott neki, kiemelte, és beszivárogtatta az élet olyan területeire is, ahol kevésbé volt jellemző.
Nagyon érdekesek a matematikai, fizikai hasonlataid, metaforáid. Eszembe jut Babits egyik gondolata (úgy látom, e beszélgetéshez én inkább ilyesmiket tudok hozzátenni, mint kutatási eredményeket): aki olvas, az nem menekülni akar az élettől, nem kilépni akar belőle, hanem talán éppen ellenkezőleg: még több életet akar, nem elég neki az egyetlen, amelyikbe bezárták. Ez az általad említett sűrűség, az egységnyi időre jutó több tartalom. Az olvasás (mármint a komoly, nehéz, jelentésgazdag művek olvasása) megadja ezt az élményt. De vajon miért gondolom (vagy érzem), hogy a digitális tartalomfogyasztás nem feltétlenül? Talán azért, mert folytonos ismétlődésre épül? Talán mert túl egyszerű hatás-ellenhatás (dopamin-löket, dopamin-éhség, újabb löket) elven alapul? Vagy a hatásai miatt? Hogy nem teszi jobbá, etikusabbá az életünket, hanem zavartabbá, zaklatottabbá, idegesebbé? Félek, hogy ingoványos talajra tévedek itt. Elvégre a könyvek ösztönözték a múltban a legvéresebb vallás- és polgárháborúkat, hibás lenne a múlt médiumait idealizálni. Inkább így most csak annyit mondok: jó lenne nem mindent elveszteni, ami a múltban (jó) volt, kiönteni a gyereket a fürdővízzel együtt; vagyis jó lenne nem veszni hagyni az elmélyülés képességét. A digitalizálódás (sok csodás eredménye mellett) sokszor ellene hat az elmélyülésnek, annak, hogy „besűrítsük” az időt.
M: Tapasztalataim szerint ez tényleg ingoványos talaj, mert a témáról folyó beszélgetések ezen a ponton könnyen félre tudnak siklani vagy amiatt, mert a felek akarva-akaratlanul bevonulnak a közmondásos „régen minden jobb volt” illetve az „ami régi, az elavult, az új szükségszerűen jobb” sarkokba, vagy mert egy-egy példát kiragadva elkezdik ezzel vádolni a másik felet, ezzel a további diskurzust, meghallgatást feleslegesnek, értelmetlennek bélyegezve. Valahol itt gyökerezik a közkeletű, de számomra oly ellenszenves „ok, boomer” mém is, amit kvázi a további kommunikáció végét jelző írásjelként használnak. Holott közös minimumként elég lenne arról megegyezni, hogy régen – a szót tágan értelmezve, hiszen itt most hála az információs technológia fejlődésének csupán 10-15 évről beszélünk – más volt. Ehhez a máshoz nem kell okvetlen egy általánosító minőségjelzőt csatolni: a legszélsőségesebb nézeteket vallókon kívül alighanem mindenki tudna mondani legalább egy dolgot, ami jobb lett, és egyet, ami rosszabb. A személyes hozzáállástól függően azonban hajlamosak vagyunk az egyik vagy a másik kategóriáról megfeledkezni.
A modern kultúra, a Szilícium-völgy és a digitalizáció által diktált korszellem véleményem szerint túlságosan a jövőre fókuszál, az újdonság megszállottjává vált. Mintha padlógázzal közlekednénk úgy, hogy a visszapillantótükröt gondosan, már-már tudatosan kerüljük a tekintetünkkel, pedig a múlt bizonyos elemei (legyen szó akár terhekről, akár örökérvényű igazságokról) makacsul nem hajlandóak lemaradni és érvényüket veszteni. Ennek elismerésétől még nem lesz valaki maradi. A világnak égető szüksége lenne arra a jó értelemben vett konzervativizmusra, amiről te is többször írtál már, és amelyről ma szinte csak félve mer beszélni az ember, mert a politika sajnos ezt a fogalmat is átcímkézte, lejáratta, elcsépelte, oldaltól függően hazugsággá vagy szitokszóvá tette.
Ennek hiányában a múlt valami meghaladni való problémává válik. „Move fast and break things!” hangzik a jelmondat, avagy haladjunk gyorsan, és merjünk hibázni! Aztán a hibákból lehet tanulni, jöhet a következő iteráció, a lényeg a sebesség. Csakhogy az élet, a világ nem egy termékfejlesztési projekt, nincsenek eldobható prototípus verziói. Bizonyos változásokat nem lehet semmissé tenni. Mintha egy elágazóhoz érnénk, ahol aztán választani kell, hogy merre tovább. Iterálni, alkalmazkodni, javítani lehet, de már csak abba a fő irányba haladva, amelyet választottunk.
Különösen igaz ez az információs technológiákra. A könyvnyomtatás, a távíró, a televízió, az okostelefon mind korszakhatárt jelentettek. És miután megjelentek, elterjedtek, az élet részévé váltak, már nem volt visszaút. „A médium maga az üzenet” hangzik Marshall McLuhan sokat idézett mondata: a könyv, a televízió, az okostelefon mind más típusú információ közvetítésére ösztönöznek, más jellegű információfogyasztási és kommunikációs szokásokat indukálnak. A médium, a lehetséges forma nem passzol minden tartalomhoz, befolyásolja azt, hogy mi kerül egyáltalán elmondásra, ezzel a különböző eszközök más-más keretet adnak a világ megismerésének. De nem csak a megismerésre hatnak ki, hanem az életünk szervezésére, a szokásainkra is. Egy kézenfekvő példa a televízió. Gondoljunk csak arra, hogy ennek az eszköznek a jelenléte évtizedekre meghatározta, hogy miként rendezzük be otthonainkat: prominens hely a nappaliban, a képernyő felé forduló fotelek és kanapék, a műsorrendhez igazodó étkezések és egyéb programok.
Ezeken a korszakhatárokon a nagy feladat a tudatos számvetés és a mérlegelés: mit nyerünk és mit veszítünk, milyen értékek veszhetnek akaratlanul a feledés homályába, mit érdemes megőrizni, miért kell egyenesen küzdeni, hol van az optimum a régi és az új, a múlt és a jövő között.
Az optimum motívuma visszaköszön a fentebbi sűrűség metaforában is. Érdekes módon te Babits nyomán pozitív, én pedig negatív kontextusban használtam, mert két oldalról is megközelíthető a kérdés. Légüres térben nem lehet szárnyalni, a mocsárban pedig nem lehet úszni. Az űrben nem hallani az énekszót, a zavaros vízben az orrunk hegyéig sem látunk. Az érzékszerveink, a testünk bizonyos körülményekre, egy bizonyos sűrűségű fizikai közegre optimalizált. Alighanem az időnek is van egy fenti értelemben vett optimális „sűrűsége”, ami lehetőséget ad a kiteljesedésre, a kiegyensúlyozott létezésre anélkül, hogy akadállyá válna, bénítólag hatna. Érzésem szerint az elmúlt 15 évben sokan szem elől tévesztettük ezt az optimumot, elegendően ahhoz, hogy a jelenség civilizációs szinten jelentkezzen.
Cs.: Nahát, nagyon érdekes, ezek szerint félreértettem azt a részt, amit a sűrűségről írtál! De ne szerkesszük ki ezt a beszélgetés végleges formájából, mert egyrészt talán az olvasóink között is lesz egy-kettő, aki félreérti, és akkor jó alkalom ez a tisztázásra, másrészt az ilyesmi rámutat arra is, milyen egy valódi párbeszéd: újra és újra meg kell fogalmazni ugyanazt, hogy tisztább, világosabb formát nyerjen, ahogyan spirálszerűen haladunk a megértés felé.
Emiatt is viszolyogtat (akár csak téged) a prekoncepciókra építő pszeudopárbeszéd, amelyben előre le vannak osztva a szerepek. Szinte az összes politikáról szóló beszédnek ez a rákfenéje. Pedig aligha van olyan ember, akinek ne volnának nyitott vegyértékei a más nézetek meghallására és megértésére, csak nem kéne az embereket sztereotip módon beszorítani egy szerepbe, mert az csak dacot és ellenállást szül. Nincsenek vegytisztán a múltban és a jövőben hívő emberek, mindenki alakítható, éppen ettől él.
Ortega y Gasset gondolata jut eszembe. Idéztem ezt már, de biztosan van, aki még nem olvasta: a múltat nem lehet „végképp eltörölni”, mert ha nem értjük meg, hogy mi miért történt, újra át fogjuk élni. Technokrata emberek gyakori tévedése az, hogy az ember egész lénye nem a múlt talaján áll, vagyis hogy a tudatunk tiszta lap, és csak rajtunk múlik, mit rajzolunk rá. (Természetesen sok bölcsész is osztozik ebben a tévedésben.) Nemcsak filozófiai gondolatok, de tudományos kutatások is rávilágítanak ennek ellenkezőjére: az agyunk már születésünkkor sem „tiszta lap”, számos dolog örökletesen bennünk van. És ez csak a genetikai rész. Amikor egy gyerek felnő, számtalan olyan hatás éri, amely előítéleteket alakít ki benne; neveltetése, társadalmi helyzete elképesztően sok dolgot befolyásol (majdnem mindent). Sőt kifejezetten nehéz feladat ettől a temérdek mindentől megtisztítani a gondolatainkat, hogy a valóságra spontán legyünk képesek ránézni. Aki tehát a jövőt a múlttól meg akarja tisztítani, sokkal nehezebb feladat előtt áll, mint naivan képzelné. Ha ezzel nem vet számot, nagy valószínűséggel elköveti a múltnak valamelyik ballépését, „megismétli a történelmet”.
De az igaz, hogy ezek a hibák mindig más formát öltenek, hiszen más technikai viszonyok között élünk. Nagyon jók a példáid. Igen, ahogyan a televízió is átalakította a mindennapokat, ugyanúgy átalakítja őket az okostelefon. Szó sincs arról, hogy ezek az eszközök „ugyanazt” közvetítenék, csak „máshogy”. Nem, eleve mást is közvetítenek pusztán azáltal, hogy más eszközök. Mást jelent ma – példának okáért – egy hír, mint a televízió korszakában, és megint mást, mint amikor csak újságok léteztek, és megint mást, amikor a hírek szóbeszéd útján terjedtek. Mindig érdemes számot vetni ezzel, amikor „híreket” olvasunk, vagy egyáltalán valamilyen eseményről tájékozódunk. Sohasem magáról a dologról tudunk meg valamit: mindenről egy már közvetített képet kapunk, és mindenekelőtt maga az eszköz befolyásolja, hogy ez a közvetített kép milyen (például: ijesztő, irritáló, kattintást generáló).
A következő részben innen, a hírektől és életünkben betöltött szerepüktől folytatjuk!
-----------------------------
Feliratkozás
Aki nem akar lemaradni az új bejegyzésekről illetve a kommentek közt előkerülő fontosabb linkekről, ajánlókról, de azért nem kattint minden nap, iratkozzon fel itt a blog Substack hírlevelére/értesítőjére!
