Az információs szupersztrádán nincs leállósáv

 „Egy bizonyos ponton ki kell fejlesztenünk egy mechanizmust, egy zsigeri mechanizmust, ami segít ezzel [a növekvő internettel] megbirkózni. Mert a technológia csak egyre jobb és jobb és jobb és jobb lesz. És egyre egyszerűbb és egyszerűbb, kényelmesebb és kényelmesebb, élvezetesebb és élvezetesebb lesz egyedül lennünk a képernyőn megjelenő képekkel, amelyeket olyan emberek tárnak elénk, akik egyáltalán nem szeretnek minket, és csak a pénzünket akarják. Ami rendben is van. Kis mennyiségben, igaz? De ha ez válik a menüd fő fogásává, akkor bele fogsz halni. Egy bizonyos és fontos értelemben bele fogsz halni.”

- David Foster Wallace (Although of Course You End Up Becoming Yourself) -

Reggel, éjjel meg este 

Home office. Az imént jöttem fel, miután átvettem egy csomagot a postástól. Hol is tartottam? Ó, igen: neki kellene állni a szoftverfejlesztés feladatnak. Mi villog itt? Teams értesítés ebből az új csoportból… de ez nem is vonatkozik rám, miért is vagyok ehhez is hozzáadva? E-mail is jött, ez kuka egyből, de akkor már ki kéne pucolni az Inboxot, tegnap óta 32 olvasatlan üzenet. 30 perccel később meg is történik, az óra ketyeg, a fejlesztési feladat bizonyára már ingerültségbe csapó türelmetlenséggel várna ha emberi tulajdonságokkal és érzelmekkel bírna. Így csak elhelyez egy metaforikus tüskét valahol a szürkeállományom mélyén, ami viszket, éget, zavar, de valahogy nem eléggé ha a hatást tettre sarkallásban mérjük.

Gondolatok az MI-ről 1. - Orákulum vagy szemfényvesztő?

 „Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Év-milliókig eljár tengelyén,
Míg egy kerékfogát ujítni kell.”

- Madách Imre -

A Kelevízió két legutóbbi adása remek alkalmat ad arra, hogy képernyőre vessem néhány gondolatomat a – nem szeretem ezt a kifejezést, de maradjunk a konvencióknál - mesterséges intelligenciáról (MI). (A csatorna követését mindenkinek ajánlom, mert üdítő látni, hogy egy nagyon is aktív politikai szereplő nem ódzkodik az ilyen napi aktuálpolitikán túlmutató, de hosszú távon valójában azoknál az életünket sokkal jobban meghatározó témáktól.)

Az első videó összefoglalja a mára már jól ismert és nehezen megkérdőjelezhető gondolatot, megfigyelést, miszerint a közösségi média korában a lényegesen sokszínűbb információ sokkal szabadabb áramlása eredményeként az emberek szembesültek azzal, hogy bizony az „elit” – még egy szó, amit nem kedvelek, mert az elmúlt évek erős érzelmi töltetet kölcsönöztek neki – nem tévedhetetlen, hanem némi túlzással élve jobb esetben csak csetlik-botlik egyik krízisből a másikba próbálkozás útján keresve a potenciális megoldásokat, rosszabb esetben egyenesen rosszindulatú és csak a saját hasznát lesi. Ezzel megtört a bizalom, jött a Brexit, Trump, az oltások körüli pánik, és a többi.

Civilizáció és generációk 3. - Kibeszélő az összeomlás lehetőségéről

Balavány György 24.hu-n megjelenő interjúsorozata klímaváltozásról, növekedésről, a rendelkezésre álló erőforrások feléléséről, a civilizáció jövőjéről és potenciális összeomlásáról hiánypótló a magyar médiában, úgy is mondhatnánk, hogy kötelező olvasmány mindenki számára. A legutóbbi darab különösen figyelemre méltó, ezért jó alkalmat ad egy kibeszélő poszthoz a „Civilizáció és generációk” sorozaton belül, melynek első része éppen az interjúsorozat nagy port kavart kezdőeleme apropóján született „Reménytelenség vagy technooptimizmus?” címen.

A mostani interjúalany Szalóczy Zsolt fizikus, aki meglehetősen borúlátó, és ez a borúlátás egyáltalán nem megalapozatlan. Néhány részt kiemelek vitaindítóként, de mindenkinek azt javaslom, hogy figyelmesen olvassa el egészében az „Az is nagyon merész feltételezés, hogy az emberiség fele életben maradhat a következő évtizedekben” címet kapó beszélgetést.

Tudni, hogy milyen volt előtte...

Tegnap a Telexen megjelent egy cikk, amelyben egy megkérdőjelezhető tartalmú, a gyerekek képernyőhasználatának káros hatásaival foglalkozó előadás állításait ellenőrzik és ennek keretében lényegében ízekre szedik azt. Jogosan, mert az egy jó példa arra, hogy miként lehet egy lényeges és létező problémával kapcsolatban túlzásokba esve a kívánttal pont ellentétes hatást elérni… 

Pedig a téma fontos, mondhatni civilizációs jelentőségű, és a rendszeres olvasók tudják, hogy magam is kiemelt figyelemmel és növekvő aggodalommal figyelem a fejleményeket, hogy miként formálják át ezek az eszközök és a velük való viszonyunk a körülöttünk lévő világot, az egész társadalmat. Több bejegyzés és megszámlálhatatlan mennyiségű hozzászólás is született a témában a különböző blogjaimon, hol tanulmányokat idézve, hol személyes hangot megütve: 

• iSzindróma – 2013. április 3. 
• A gyűszűvel megtöltött kád, avagy a memória alapjai – 2013. május 28.
• Az előző folytatása, bár a képernyőkhöz csak annak révén, érintőlegesen kapcsolódik: A hosszú távú memória története – 2013. június 3. 
• Amikor még uraltam gondolataim... – 2017. március 13. 

Horizontális és vertikális közösségek

Egy friss amerikai felmérés szerint a legtöbb ember ma nem tud megnevezni egyetlen olyan személyt sem, akit befolyásosnak tart a saját közösségén belül. Az 1950-es években egy hasonló kérdésre tipikusan helyi üzletemberek, vállalkozók nevei jelentették a választ. (Nem szerencsés, hogy az ember általában kénytelen az USA-ban készült tanulmányokra hivatkozni, de szétnézve a saját környezetemben nincs nagyon okom feltételezni, hogy Európában nagyon más lenne a helyzet.) 

Első közelítésben letudhatnánk mindezt annyival, hogy nincs itt semmi látnivaló: a helyi üzleteket ellehetetlenítették a behemótok és az online kereskedelmi platformok, a sarki ABC helyett az Amazonra járunk… ennek megfelelően nincsenek is helyi üzletemberek, illetve a szerepük a közösség szempontjából jelentéktelenné vált, válik. De mi van akkor, ha nem vagy nem csupán a befolyásos személyek hiányoznak, hanem maga a helyi közösség? Mi van, ha maga a helyi interakció szűnt meg? Ez persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy bezárkózva, elszigetelve, magányosan töltjük minden időnket, csak azt, hogy megváltozott a tipikus közösségek jellege. A forrásul szolgáló cikk szóhasználatával élve a horizontális közösségek helyét egyre inkább a vertikálisak veszik át. Nézzük meg mit is jelent ez, és mi következik ebből! 

A kollektív élmények szűkülő köre

Az élet számos területén belefutok abba a problémába, hogy amíg nincs a fejemben egy többé-kevésbé kész terv, vázlat, addig inkább nem is állok neki egy adott projektnek, hiszen nem látom magam előtt a struktúrát. Így vagyok az írással is most: nehéz nekiállni az előző posztban emlegetett gondolatfoszlányok közötti rendrakásnak. Nem látom az egységes, valahonnan valahova tartó ívet, amire felfűzhetném a bejegyzések sorát. Mivel a cél éppen az írás révén való gondolkodás lenne, így nincs más választásom, valahol bele kell kapnom ebbe a szövevényes hálóba, és el kell kezdeni kigobozni azt a bizonyos felfűzni valót. Kezdjük a decemberben befejeződő labdarúgó-világbajnoksággal!

Az elmúlt nagyjából öt évben a foci iránt érzett lelkesedésem igen erőteljesen megcsappant. A Bajnokok Ligája kieséses szakaszára még bekapcsolódom, de jobbára ott is csak a kedvenc csapatom meccsei erejéig, bajnoki meccseket pedig évente ha hármat látok. A világbajnokság közeledtével sem éreztem sem várakozást, sem izgalmat. Gondoltam a csoportok után majd bekapcsolódom, de lehet azt is csak félgőzzel. Aztán máshogy alakult… Kétségtelen, hogy ebből a tornából láttam a legkevesebbet azóta, hogy aktívan követem a sportágat, de meglepetésemre így is jobban beszippantott az egész annál, amit előzetesen vártam. Még úgy is, hogy a játékosok nagyrészét már csak névről ismerem legfeljebb, kezdőcsapatot talán egyet sem tudtam volna fejből hiba nélkül, és részben az ebből fakadó távolságtartás miatt érzelmileg sem voltam igazán elkötelezett semelyik gárda irányába, maximum pislákoló szimpátiáról lehetett beszélni. Mindezek ellenére sok időt töltöttem el a meccsek és a kapcsolódó események online követésével, kibeszélésével, érdekelt a narratíva alakulása. És talán éppen ez az utóbbi tevékenységkör a magyarázat a miértre: a foci VB a kollektív élmények egyre szűkülő körébe tartozik. Az előző nap mindenki ugyanazt a meccset látta, ugyanaz foglalkoztatja, ugyanarról beszél. A téma előjön, előjöhet az online fórumoktól kezdve a családi asztalon át a munkahelyen keresztül az esti edzésig mindenhol, és senki nincs pár résszel lemaradva, vagy senki nem darálta még le az egész tornát egy ültő helyében. Egyre fogy azon élmények köre, amelyekről ez elmondható lenne. 

Gyorsabb, több, szórakoztatóbb... De jobb? Boldogabb?

 „A reményről nem lehet azt mondani, hogy létezik, ahogy azt sem, hogy nem létezik. Olyan ez mint a földet behálózó utak. Hiszen eleinte nem voltak utak, de ahogy később sok ember haladt együtt egy irányba, létrejött egy új út.”

- Lu Xun: A régi otthonom - 

Az utóbbi időben bizonyos gondolatok egyre jobban befészkelték magukat a fejembe, és nem hagynak nyugodni. Gondolatok, amelyekre nem lehet kategorikusan helyes válaszokat adni, emiatt folyamatosan beszélgetni kell róluk, formálni kell őket, de a fizikai térben a közvetlen környezetemet képező buborék erre egyrészt kevés lehetőséget biztosít, másrészt jellegéből adódóan egy szűk, az enyémhez nagyon hasonló perspektívát ad. Emiatt arra jutottam, hogy kihasználva a vonattal való ingázás adta időt, megpróbálok életet lehelni a blogba, és beszélgetést kezdeményezni a roppant „egyszerű” kérdésről: merre tart a világ, és hogyan boldogulhatunk benne? (Tulajdonképpen ebbe a vonulatba illik a két korábbi „Civilizációk és generációk” cikk is.)