„Az ember kénytelen arra a következtetésre jutni, hogy az oroszoknak saját kulcsuk van a pokolhoz.”
– pantic kommentje -
Évekkel ezelőtt kezdtem, és néhány héttel ezelőtt befejeztem Szolzsenyicintől az „A Gulag-szigetvilág” három kötetes, új kiadását. Az olvasás elhúzódásának oka nem pusztán a 2000 oldal volt. A második és a harmadik kötetet sokáig félretettem, mert az első nem volt könnyű olvasmány, leginkább azért, mert előismeretek hiányában mást vártam. Abban a hitben vettem kezembe a könyvet, hogy az egy időben lineáris történet, memoár a szerző élményeiből. A saját emlékek ugyan jelen vannak, de egy ennél sokkal szélesebb palettát kapunk. Egy korrajzot, társadalmi tablót, emlékművet és egyben vádiratot, amely történelmi áttekintésekből, személyes beszámolókból, úgy egyének mint egész társadalmi osztályok és népcsoportok sorsából, bírósági feljegyzésekből, feljelentésekből, maró gúnnyal feltett költői kérdésekből, részletes leírásokból, filozófiai eszmefuttatásokból, az emberi állapot rezdüléseinek megfigyeléséből áll össze egy grandiózus mozaikként.
A mű hosszú időn át íródott, emiatt a szerkezet és a hangvétel folyamatosan változik. Az első kötet a későbbieknél érzésem szerint csapongóbb. Rengeteg név, esemény kerül elő alighanem azzal a céllal, hogy nyoma maradjon a történteknek, nevesítve legyenek az elkövetők. Ezek közül sok csak azoknak mond igazán valamit, akik elegendő háttérismerettel rendelkeznek vagy személyesen érintettek voltak. Nekem is hevesebben kezdett el verni a szívem, amikor viszontláttam a lapokon a Gulagot megjárt Rózsás János nevét, aki évtizedekkel ezelőtt a középiskolánkban tartott előadást a saját megpróbáltatásairól.
Ez a csapongás, mozaikszerű felépítés számomra eleinte zavaró volt, mert a darabok valahogy nem akartak összeállni. Ehhez lehet hozzájárult a tévesnek bizonyuló várakozásom a könyvvel kapcsolatban, illetve az is, hogy az első kötetből egyszerre mindig csak rövid szakaszokat volt alkalmam elolvasni. A második kötet újbóli elővétele alkalmával ez megváltozott: egy betegeskedő időszak miatt órákon át tudtam olvasni. Az oldalak és az idő előrehaladtával teljesen beszippantott a dolog, ahogy mondani szokták elkezdett „átjönni” a mű. A hozzáállásom mellett változott a stílus és a szerkezet is, az egyes mozaikok egyre nagyobbá váltak, ráadásul a lágerbeli élet egyes aspektusaira, típuskaraktereire fókuszáló tematizált fejezetekbe csoportosultak, és kitörölhetetlen emlékeket hagytak maguk után.
Az utolsó oldal aljára érve becsuktam a harmadik kötetet, és csak nézek magam elé. Én azt hittem, hogy eleget tudok erről a témáról. Nagymamám egész családjával megjárta a hortobágyi munkatábort kislányként. A „bűnük” annyi volt, hogy egy kis zalai faluban kinézték a szép házukat az utcában anno, amit dédnagyapám megfejelt azzal, hogy nem volt hajlandó aláírni besúgónak. Később hallottam a Szolzsenyicinnel is találkozó Rózsás János fentebb említett előadását, olvastam Szvetlana Alekszijevics Elhordott múltjaink című könyvét, láttam filmeket, stb. De ebben a töménységben, ezekkel a részletekkel mégis földhöz vágja az embert ennek az egész jelenségnek a mértéke: térben, időben, az érintettek számában, szenvedésben és kegyetlenségben egyaránt.
Mi magyarok napi szinten hivatkozunk arra a bizonyos negyven év kommunizmusra, és annak a társadalmat a mai napig megnyomorító utóhatásaira... Az amerikai filmekben rendre feldolgozzák a vietnámi veteránok visszailleszkedésének traumáit, egész társadalomra gyakorolt hatásukat. Mindezt a sokadik hatványra kell emelni, és még akkor sem igazán ér fel az ember oda, amit Szolzsenyicin leír. Felfoghatatlan az egész léptéke. Az amerikai veteránok az össznépességhez képest maroknyian voltak, míg a Szovjetunióban volt olyan pillanat, hogy az ország lakosságának nyolc százaléka elítélt és/vagy száműzött volt, és akkor ezt skálázzuk fel az őrők, spiclik, közvetve érintettek számával. És mindez 50 éven át zajlott, Sztálin csak tökéletesítette, kiteljesítette azt rendszert, ami már rögvest a forradalom után szárba szökkent.
Nehéz kiemelni valamit a szenvedés ilyen tengeréből, de számomra a legmegrázóbb talán a lágerből való kilépés után következő száműzetés, majd a kevesek által megért „szabadulás" bemutatása volt, amikhez képest Szolzsenyicin elmondása szerint sokszor a láger jobb (!) volt, mert legalább bajtársak, ismerősök közt volt az ember, többnyire tető volt éjszaka a feje felett, legalább volt napi 30 dkg kenyér… A száműzetésben mindez nem volt garantált, cserébe megbélyegzettként, idegenek között, magányosan, jobbára kietlen tájakon kellett boldogulnia a „szabadulónak”.
Mindezt könnyebb lenne letudni a múlt egy lezárt darabjaként, egy olyasfajta történelmi érdekességként, mint mondjuk a középkori olvasmányokat, ha Szolzsenyicin nem fókuszálna főleg a mű második felében az emberi tulajdonságokra, a személyiségekre, és nem köszönne vissza annyi ismerős motívum, jellemvonás, amelyeknek egyszerűen akkor tere nyílt, most meg (egyelőre) jobban el vannak fojtva, keretek közé vannak szorítva. Némelyik bekezdés után az embert a hideg rázza, mert maga is látott már ilyen típusú embert. A potenciális besúgók, lágerprincek, kihallgatók, utcán a száműzöttől elfordulók köztünk járnak. A körülmények változnak, de az emberi aljasság és gyarlóság vajmi keveset.
„Görnyedt, sőt kis híján megroppant hátamon sikerült kivonszolnom börtönéveimből azt a tapasztalatot: hogyan lesz az ember gonosz, és hogyan lesz jó. Ifjúkori sikereimtől megrészegülten csalhatatlannak éreztem magam, s épp ezért kegyetlen voltam. A kezemben túl nagy hatalom gyilkossá és zsarnokká tett. A leggonoszabb pillanatokban meg voltam győződve, hogy jót teszek, bőviben voltam a tetszetős érveknek. A börtön rothadó szalmáján éreztem először, hogy megmoccan bennem a jóság. Fokozatosan világossá vált számomra, hogy a jót a rossztól elválasztó vonal nem az államok, nem az osztályok, nem a pártok között húzódik, hanem ott húzódik minden ember szívében, valamennyi emberi szívben. Ez a vonal nem merev, az évek során ide-oda mozog. Ez a vonal még az olyan szívekben, amelyen eluralkodott a rossz, megőrzi a jó egy parányi hídfőállását. De még a legjobb szívben is jelen van a rossz egy felszámolatlan zuga.
Attól fogva megértettem a világ valamennyi vallásának igazságát: a vallások az emberben (minden emberben) jelen lévő rossz ellen harcolnak. A világból nem lehet teljesen kiűzni a rosszat, de vissza lehet szorítani minden egyes emberben.
Attól fogva rájöttem a történelem valamennyi forradalmának hazugságára: ezek csak a rossz kortárs képviselőit semmisítik meg (s minthogy siettükben nem válogatnak, a jó képviselőit is) – magát a rosszat – méghozzá megnövesztve – örökségként átveszik.
A huszadik század dicsőséges tettei között kell számon tartani a nürnbergi pert: ez magát a gonosz eszmét igyekezett elpusztítani, és csak nagyon kevéssé az általa megfertőzött embereket (ez persze nem Sztálin érdeme, ő szívesebben vette volna, ha kevesebbet mérlegelnek, és többet lőnek agyon). Ha az emberiség a XXI. századra nem robbantja fel és nem fojtja meg önmagát, talán diadalmaskodni fog ez az irányzat…
De ha nem diadalmaskodik, akkor az emberiség egész története teljességgel értelmetlen egy helyben topogás lesz! Merre haladunk akkor, és mi végre? Bunkósbottal agyonütni az ellenséget – ezt már a barlangi ősember is meg tudta tenni.
„Ismerd meg magad!” Semmi sem segíti jobban a minden iránti megértés ébredését, mint az önkínzó meditációk tulajdon bűneink, melléfogásaink és hibáink felett. Ha e súlyos meditációk sokéves körözése után legmagasabb rangú csinovnyikjaink szívtelenségéről hóhéraink kegyetlenségéről beszélnek nekem, eszembe jut egykori önmagam, századosi váll-lapokkal, és ahogy ütegem végigvonult a lángokban álló Kelet-Poroszországon, és azt mondom:
- Talán mi jobbak voltunk?...
Ha a Nyugat erélytelenségét, politikai rövidlátását, széthúzását és tétovaságát csepülik előttem, emlékeztetőül megjegyzem:
- S vajon mi, mielőtt végigjártuk a Szigetvilágot, szilárdabbak voltunk? Keményebben gondolkoztunk?
Ezért van az, hogy – sokszor megütközést keltve – azt mondom rabéveimre:
- Légy áldott, börtön!”
Felfoghatatlanul szerencsések vagyunk, hogy most élhetünk. De vajon elég bölcsek is ahhoz, hogy az emberi természet árnyoldalai által időről időre életre hívott földi purgatórium személyes bejárása nélkül is belássuk ezt a közvetlen élmények helyett a múltból tanulva? Ehhez nyújt Szolzsenyicin kérlelhetetlenül kemény, de segítő kezet.
-----------------------------
Mellékszál, de
nem tudok szó nélkül elmenni a mű aktuálpolitikai vonatkozása mellett. Megdöbbentő,
hogy a kétezer oldal során hányszor esik szó az ukrán származásúakat ért kiemelt
atrocitásokról (volt olyan szigorított láger, ahol egy lázongás után
szétosztották a csoportokat, hogy jobban tudják kezelni őket, az elosztás első
elve az volt, hogy különválasszák az ukránokat a többiektől), hányszor kerül elmondásra
Donyeck-medencéből származó sittesek története, hányszor köszönnek vissza ukrán
városnevek a lapokról... Mindennek fényében nem tudom, hogy mégis miként lehetne
elvárni az ukránoktól bármilyen kompromisszumot Oroszország felé. Logikával,
stratégiai számítással persze, de érzelmileg teljesen abszurd. De nézzünk át a
frontvonal másik oldalára is: amikor felhorkanunk, hogy „hát de hogy hagyhatja
azt az orosz nép azt, ami most történik”, akkor tényleg esélyünk nincs
beleképzelni magunkat abba a helyzetbe, abba a „társadalomba", ami ezen
megpróbáltatások után maradhatott.
-----------------------------
Feliratkozás
Aki nem akar lemaradni az új bejegyzésekről illetve a kommentek közt előkerülő fontosabb linkekről, ajánlókról, de azért nem kattint minden nap, iratkozzon fel itt a blog Substack hírlevelére/értesítőjére!