Kisgyerekként nagy Forma-1 rajongó voltam. Persze ennek semmi realitása nem volt – 6-8 évesen mégis miért kéne ezt átlátni –, de úgy akartam nyerni, ahogy Ayrton Senna tette, és ott akartam állni egy dobogó tetején, ahogy őt láttam 92-ben a Hungaroringen. Aztán Senna tragédiája után az autósport helyét fokozatosan átvette a labdarúgás. Nem kell mondanom se talán: szerettem volna az a pofátlanul fiatal, gyakorlatilag ismeretlen játékos lenni, akit szorult helyzetben a sérültek miatt jobb híján beküld az edző a Real Madrid csapatába, hogy aztán az utolsó utáni percekben szerzett két gólommal fordítsunk. (Valami olyasmi forgatókönyv ez, amit aztán Higuain pályája elején meg is valósított abban a bizonyos Capello dirigálta évben az Espanyol elleni katartikus meccsen.)
Fogalmam sem volt még akkor bulvárról, médiáról, nem volt még Twitter és Instagram sem. Leginkább a versenyszellem és az elképzelt adrenalinlöket vonzott. A gól okozta borzongás, a közönség felmorajlása, a győzelem elképzelt íze. Szerencsés vagyok, mert később amatőr körülmények között egy ehhez képest még mikroszkóppal is alig kivehető skálán átélhettem ebből valamennyit, és számomra mindenféle csillogás vagy közönség nélkül is megunhatatlan maradt a győzelem és küzdelem kiváltotta érzés. Gólok százaival később sem untam rá egy másodpercig sem arra a bizonyos áramütésre, ami végig fut az ember gerincén, mikor látja, hogy a labda „megpihen a háló mélyén” (egy klasszikus körkapcsolásból származik az idézet, melynek során a riporter pulzusa és hangszíne egy pillanatig sem emelkedett meg az éppen közvetített gól láttán).
Mindez Maradona halála kapcsán jutott eszembe. Pontosabban az annak következtében született két hozzászólás eredményeként (via NST természetesen), amiket most név nélkül idéznék:
„- Nekem valahogy folyamat azt a képet dobja az agyam hogy ül ott valahol oroszországban a lelátón tiszta kokain az arca meg a plexi előtte kapaszkodik de láthatóan fogalma sincs milyen rendezvényen van. Szar dolog a szenvedélybetegség. De mindene megvolt hozzá hogy kijöjjön belőle. Nem ezt választotta.
- Ha nem jött ki belőle, akkor nem volt hozzá meg mindene.”
Sportrajongóként elképzeljük, hogy milyen a csúcson lenni. Milyen a legjobbnak lenni. Felületesen szemlélve könnyű elhinni, hogy ezeknek az embereknek mindene megvan: egy világ rajong értük; azt csinálják, amit igazán szeretnek; gazdagok, híresek és sikeresek, ezért pedig lényegében csak játszaniuk kell. Mondjuk ki: gyerekszemmel ez könnyűnek és irigylésre méltónak tűnik! Maradona emlékeztet rá, hogy mennyire nem az…
Némiképp paradox módon egyfelől mára már egyre árnyaltabb ez a kép (már ha valaki veszi a fáradtságot, és hajlandó a maga számára árnyalni azt a mind több rendelkezésre álló információ alapján), másfelől viszont még jobban táplálja ezt az illúziót a marketing és önmarketing közösségi médiával felturbózott gépezete. A cél a tanácstalanul kóválygó vágyak felkorbácsolása majd becsatornázása: tárgyat adni nekik, ami lehetőleg valamilyen fogyasztáshoz vezet. (Adja magát az átkötés Schoppenhauer gondolataihoz: „Mit akar a kő?” - Mondataink blog; Poodle as Representation, Rottweiler as Will – Philosophy Now Schoppenhauernek szentelt száma.)
Mintegy melléktermékként közben felépül egy légvár, amely az élettel kapcsolatos irreális elvárások otthonául szolgál. Egy olyan fantázia, amelynek aztán nem tud megfelelni - illetve amelyet nem tud elérni - sem a média által terelgetett megálmodója, sem a mintául szolgáló alany. Az irreális elvárások már önmagukban a boldogtalanság melegágyát jelentik (lásd: „A boldogtalanság nyomában”), de ezt még tetézi az, hogy az elvárt állapot nem csak cél, de egyben feltétellé is válik: „ha majd…, akkor minden rendben lesz”. Összekeveredik az érzés és az állapot fogalma.
És ezen a ponton jutunk el oda, ami miatt elkezdtem írni ezt az egészet. Jelesül David Foster Wallace Végtelen tréfa című őrült ópuszának egy vonatkozó szakasza, amit a véletlenek fura összjátékának köszönhetően éppen a minap olvastam, miután hónapok után újra késztetést éreztem ennek a nem éppen könnyen fogyasztható, szürreális, egyszersmind látnoki műnek a folytatására. A helyszín egy kőkeményen sikerorientált ifjúsági teniszakadémia konditerme, ahol a szorongó ifjonc a helyi „guru” elé járul gyötrelmeivel (a szöveg egy az egyben másolt, a tördelés is az eredeti verziót követi).
„LaMont Chu, aki szikrázóan simának tűnik fehér törölközőbe csavarva, karján órával, akadozva bevallja, hogy egyre sorvasztóbb erővel igézi meg a teniszhírnév. Elevenen fölzabálja a vágy, hogy bekerüljön a Show-ba. Hogy színes-szagos magazinokba tegyék a képét, leendjen wunderkinddé, hogy minden pályán tett lépéséről, minden futó hangulatáról kék I/SPN-zakós ürgék értekezzenek fojtott hangon mormolt kommentátori klisékben. Hogy termékek nevét varrják a ruhájára. Írjanak róla szoftprofilt. Hasonlítsák a nemrég elhunyt M. Changhez, nevezzék „Amerika következő vágott szemű reménysugarának”. Nem is szólva a videómagazinokról és a Rácsról. Meggyónja Lyle-nak: ezt akarja, vágyik a hype-ra. Néha teljesen beleéli magát, hogy egyik-másik csilivili, hálónál elkapott akciófotón, amit kivág egyik-másik csilivili magazinból, ő maga van, LaMont Chu. Aztán azon kapja magát, hogy enni, aludni, még pisilni se bír, olyan borzasztóan irigyli a Show-ba került felnőtteket, akik megkapják magukról a hálónál elkapott akciófotókat a magazinokban. Az utóbbi időben, mondja, kieséses meccseken néha már akkor se kockáztat, ha tök oké lenne, sőt kéne, mert túlságosan retteg, hogy elszúrná, és rontaná a jövőbeli esélyét a Show-ra, a hype-ra, a hírnévre. Szerinte idén már több meccset is ezen bukott el, a vesztéstől való gyomorszorító, jeges félelmen. Már attól is fél, hogy a vakbuzgó ambíció is tele lehet árnyoldalakkal. Szégyenletes érzés olyan akadémián szomjazni titkon a hype-ot, ami úgy állítja be a hype-ot és a hype csábítását, mint a nagy mefisztói kelepcét, ami a tehetség legfőbb kerékkötője. Ezek nagyrészt a saját szavai. Magában úgy érzi, sötét világba van zárva, megszégyenülten, elveszetten, kiúttalanul. LaMont Chu tizenegy éves, mindkét oldalon két kézzel üt. Az Eszkatont nem említi, azt sem, hogy meggyomrozták. Az eljövendő hírnév igézetéhez képest minden eltörpül. Olyan vékony a csuklója, hogy az alkarja közepéig felhúzva viseli a karóráját, ami ettől kicsit gladiátoros.
Miközben figyel, Lyle sajátosan szívogatja az arcát belülről. Régi, kidomborodó izomnyalábok dagadnak ki és simulnak vissza a testén, ahogy finoman igazgatja a súlyeloszlását a megemelt törülköző-adagolón. Az adagoló olyasvalakinek, mint Chu, nagyjából vállmagasságban van. Mint minden jó hallgatóé, Lyle figyelme is egyszerre átható és vigasztaló: az elé járuló fél valahogy egyszerre érzi úgy, hogy teljesen lemeztelenítették, és hogy minden elképzelhető ítélkezéstől védve van. Mintha éppolyan keményen dolgozna, mint te. És kis időre mindketten úgy érzitek, nem vagytok egyedül. Lyle először az arca egyik oldalát szippantja be, aztán a másikat.
– Tehát égsz a vágytól, hogy bekerüljön a képed egy magazinba. – Attól tartok, igen. – Még egyszer, pontosan miért is? – Gondolom, hogy mások irántam érezzék azt, amit én érzek azok iránt, akiknek magazinokban van a képük. – Miért? – Hogy miért? Hát, gondolom, hogy legyen valamifajta értelemszerűsége az életemnek, Lyle. – És ez miképpen adná is meg neked pontosan? – Hát, Lyle, nem tudom. Tényleg nem tudom. Csak megadja. Megadná. Mi másért vágynék rá ilyen égetően, miért vagdosnám ki titokban a képeiket, miért volnék képtelen kockáztatni, aludni, pisilni? – Szerinted ezeknek a férfiaknak, akiknek a képe magazinokban van, sokat jelent, hogy a képük magazinokban van. Mérhetetlen jelentőséget tulajdonítanak neki. – Igen. Biztosan. Én tulajdonítanék. Különben miért akarnám ilyen égetően úgy érezni magam, mint ők? – Úgy érted, hogy azt a jelentőséget érezni. A hírnév jelentőségét. – Miért, Lyle, ők nem érzik? – Lyle beszívja az arcát. Nem tűnik leereszkedőnek, egyáltalán nem olyan, mintha rá akarna vezetni valamire. Ugyanolyan erősen töri a fejét, mint te. Olyan, mintha ő is te lennél, egy tó tiszta tükrén. Ez is hozzátartozik a figyelméhez. Gondolkodás közben mindig bemélyed az arca valamelyik oldala. – Eleinte valószínűleg érezték, LaMont. Még az első fotónál, az első magazinnál talán, az elismerés első hullámánál, mikor először látták magukat úgy, ahogy mások látják őket, hagiografikus képeken. Az elsőnél talán igen: élvezték. Azután viszont, hiszel nekem?, higgy nekem, nem érzik, amire égetően vágysz. Az első hullám után már csak azzal foglalkoznak, hogy kínos, előnytelen vagy hiteltelen a fotó, vagy hogy a belvilágukat, azt, ahonnan te égetően szabadulni vágysz, szóval hogy megsértik azt, amit a belső életüknek neveznek. Valami megváltozik. Miután az első kép megjelent róluk, a híres embereknek nem jelent többé élvezetet, hogy a képük magazinokban van, csak félnek, hogy nem fog róluk több kép magazinokba kerülni. Ugyanúgy csapdában vannak, mint te. – És ez elvileg jó hír? Ez szörnyű hír. – Hogy érzed, LaMont, jöhet egy megjegyzés az igazságról? – Jöhet. – Az igazság megszabadít. De csak miután végzett veled. – Lassan, lehet, vissza kéne mennem. – LaMont, a világmindenség nagyon öreg. Ami téged lépre csalt, nem valós. Téged megvezettek. De ez jó hír. Annak a téveszmének a csapdájába esel, hogy azt hiszed, az irigység kölcsönös. Feltételezed, hogy a Michael Chang iránti kínzó irigységednek van hátoldala is: jelesint Michael Chang érzéki élvezete amiatt, hogy LaMont Chu irigyli. Márpedig ilyen állat nincs. – Állat? – Nem létezik az ital, amire égető szomjúsággal szomjazol. – És ez jó hír? – Ez az igazság. Irigyeltnek, csodáltnak lenni nem egy érzés. A híresnek-levés sem egy érzés. A hírnévvel is járnak bizonyos érzések, de nem akad köztük sok, ami élvezetesebb lenne azoknál az érzéseknél, amik a hírnévre való irigykedéssel járnak. – Akkor nem fog elmúlni az égető érzés? – Kialszik-e a tűz, ha táplálod? Nem magát a hírnevet sajnálják tőled. Bízz bennük. A hírnévvel is sok szorongás jár. Iszonyatos, súlyos szorongásokat kell vonszolni, elbírni, magadon cipelni. Talán csak addig akarják távol tartani tőled a hírnevet, míg nem vagy elég nehéz, hogy lehúzd magadhoz. – Hálátlanul hangozna, ha azt mondanám, hogy ez egyáltalán nem segít annyival jobban éreznem magam? – Az az igazság, LaMont, hogy a világmindenség hihetetlenül, elképesztően, vénségesen vén. Téged pedig az egyik legöregebb hazugsága keltette csökevényes vágy kínoz. Ne dőlj be a fotóknak. A hírnév nem kiút semmilyen ketrecből. – Szóval mindenfelől be vagyok ketrecelve. Vagy a hírnév, vagy a kínzó hírnévirigység. És nincs kiút. – Esetleg fontolóra vehetnéd, hogy talán a ketrecből való kijutás elsődleges feltétele, hogy tudatában légy a ketrec létének."