Az elmúlt hetek legnagyobb port felverő eseménye vitathatatlanul a washingtoni Kapitólium ostroma volt. Az arra adott reakciók máig hömpölygő sorából kiemelkedik, hogy a Twitter és a Facebook egyaránt lesújtott mind Trumpra mind embereinek és/vagy követőinek egy részére. Az oldalakról történő kitiltások ismét ráirányították a reflektorfényt a közösségi média szerepére, ezen cégek valós vagy vélt politikai hatalmára és persze a szólásszabadság kérdésére. (Magukra az eseményekre nem térnék itt most ki, minden híroldalon cikkek egész garmadája taglalja azokat, elég csak a Twitter címkére keresni. Itt elérhető például a Telex, itt pedig a 444 listája.)
Érdemes erről beszélnünk kicsit, mert meglátásom szerint egy rendkívül komplex kérdésről van szó, amelynek kapcsán már a megfelelő kérdések feltevése sem nyilvánvaló. Mivel a témáról könyvtárakat megtöltő mennyiségű anyag születik így lévén nem vagyok szakértő, ez csak egy gondolatébresztő, vitaindító vélemény. Mert beszélnünk kell róla, hiszen ebben élünk!
A moderálás szükségességéről
Mielőtt belevágnánk: abban talán már nincs vita, hogy ezeknek a platformoknak muszáj valamilyen szintű moderátori tevékenységet űzniük. Néhány éve forró téma volt, hogy milyen pszichológiai nyomás alatt állnak a Facebook moderátorai, akiknek napi szinten, percről-percre kell megbirkóznia a legelképesztőbb mocsokkal… állatkínzások, bántalmazások, erőszak, kivégzések, öngyilkosságok közvetítése, gyerekpornográfia… csupa olyan dolog, amelynek eltüntetését talán még a legelvakultabb szabadsághívők sem vonják kétségbe. Ráadásul mindez a platformoknak is elemi érdeke, hiszen aligha használnák őket milliárdok, ha majd minden ártalmatlan görgetés heveny hányingerhez és hetekig tartó rémálmokhoz vezetne. Az írás további része ennek fényében onnan indul ki, hogy a kérdés nem az, hogy kell-e moderáció, hanem hogy hol húzódnak a határok. Vannak napnál világosabb esetek (például a gyerekek bántalmazása), de aztán sokkal hamarabb válik ingoványossá a talaj, mint azt elsőre gondolnánk... Erről a Radiolab készített egy egészen kiváló podcast adást.
A szólásszabadságról
Az első kérdés: sérti-e a szólásszabadság jogát az, hogy a Twitter letiltja valakinek a fiókját? Itt érdemes @Khal Drogo előző bejegyzés alatt született hozzászólásának első részéből kiindulni, amivel első közelítésben egyet lehet érteni:
A Twitter, a Facebook, a Youtube és más cégek is magáncégek. A magáncégeknek nem kötelező szolgáltatást nyújtaniuk senkinek sem. Ezek nem közszolgáltatások: hiába széles az elérésük, mégsem közszolgáltatások, a felsorolt és fel nem sorolt cégek az égvilágon semmiféle költségtérítést nem kapnak a szolgáltatás biztosítására [az államtól vagy a felhasználóktól – szerk.]. Ettől kezdve meglehetősen furcsának tartom hogy a Twitternek indokolnia KELL, hogy miért tilt ki valakit. Miért ne tehetné meg?
Gondoljunk csak bele: nem kiáltunk a szólásszabadságért csak azért, mert mondjuk az RTL nem enged minket kedvünkre nyilatkozni. Megtehetik. Sőt, tetszés szerint lehetnek elfogultak is. Nem érezzük sértve a jogainkat azért, mert a Fox News, a TV2, a New York Times, a Magyar Nemzet vagy bármilyen más médiafelület egyértelműen elhatárolódik bizonyos irányultságú vélemények közlésétől (a közmédia természetesen más elbírálás alá esik). Lamentálhatunk azon, hogy ez káros, szerencsétlen, idegesítő, stb., de azt nehéz kétségbe vonni, hogy jogukban áll így tenni. Tulajdonképpen részben ezért is léteznek szerkesztőségek. A néző, előfizető, fogyasztó legfeljebb átkapcsol, felmondja az előfizetését, nem veszi a terméket, és más, neki inkább tetsző forrás után néz. Ezen gondolatmenet alapján arra a következtetésre juthatunk – és a közösségi médiatér szereplői ezt nagyban helyeslik is –, hogy nincs itt semmi probléma. A helyzet azonban ennél bonyolultabb.
Az alternatívákról
Ahogy megállapítottuk: lehet másik újságot venni, másik adót nézni. Léteznek alternatívák, és egy szabad jogállamban elviekben senki számára nem tilos előhozakodnia egy új termékkel. Igaz-e mindez a Twitter és a Facebook vonatkozásában? Szerintem ezen a felsőbb, a cégek létezésén és moderációs elvein túlmutató szinten mutatkozik meg igazán a probléma.
Elsőként ott van a hálózat-effektus. Egy közösségi média platform értékét és vonzerejét az adja, hogy azon sokan jelen vannak, azon sokakat el lehet érni. Ennek eredményeként egy a piacon megjelenő új szereplőnek sokkal nehezebb dolga van, mint mondjuk egy új magazinnak. Én például elégedett és lelkes előfizetője vagyok a „The New Atlantis” magazinnak. Egy néhány hónappal ezelőtti támogatást kérő email alapján nem lehetünk többen néhány ezernél az egész világon. Ha ez elegendő ahhoz, hogy az újság életben maradjon, akkor az én előfizetői szempontomból teljesen mindegy, hogy rajtam kívül hányan olvassák még. Mindez nem igaz egy közösségi média platformra. Mi értelme egy olyan alternatív Facebookon jelen lenni, aminek mondjuk 2000 felhasználója van az egész világon? Mi értelme egy olyan új Twitternek, amin egyetlen ismert újságíró és szerző sincs jelen? Ilyen belépési küszöb mellett miként tud versenyre kelni egy új platform a régiekkel?
Tegyük fel, hogy valahogy mégis sikerül. Ehhez az kell, hogy tudjon valami újat mutatni. Ilyen volt például az Instagram, ami máshova tette a hangsúlyt a Facebookhoz és a Twitterhez képest. És növekedésnek indult. Aztán kapott egy visszautasíthatatlan ajánlatot a Facebooktól, és 1 milliárd dollárért a Zuckerberg-birodalom részévé vált a start-up. (Ez az összeg visszatekintve nevetségesen alacsony… a WhatsAppért 16 milliárd dollárt, azaz Magyarország éves GDP-jének tizedét, vagy ha úgy jobban tetszik, a 2020-as magyar költségvetés ötödét tette le a Facebook.) A „nagyok” olyan iszonyatos tőkeerővel rendelkeznek, hogy bevett gyakorlat a potenciális riválisnak tűnő újak felvásárlása.
De tegyük fel, hogy az új platform készítői eltökéltek, szilárd elvek vezérlik őket, nem akarnak nagy pénzzel kiszállni. Még ekkor is beleütközhetnek újabb, a „nagyok” által emelt akadályokba. Ez történt a Parler alkalmazással, amely a Donald Trump hívei körében igen népszerűvé vált „alternatív Twitterként” vált ismertté. Aztán eljött az elmúlt hét, amikor az Apple és a Google is levette az alkalmazást a saját alkalmazás-áruházából arra hivatkozván, hogy „a platform nem tesz eleget az erőszakra buzdító tartalmak terjesztésének megelőzése érdekében”. Ettől még persze le lehet tölteni máshonnan a programot, de mind tudjuk, hogy eme közvetlen opció elvesztése mekkora érvágás. Mindez semmi azonban ahhoz képest, hogy az Amazon nem biztosít a továbbiakban tárhelyet a szerverein az adott cégnek, ezzel teljesen elérhetetlenné téve a termékét mindaddig, amíg az nem talál egy másik szolgáltatót:
„Levelükben 98 példát hoznak fel Parler-posztokra, amelyek erőszakra való bátorítást, felbujtást tartalmaztak.”
(Az idézet a Mandíner rövid beszámolójából származik, további részletek a BuzzFeeden olvashatóak.)
Itt ismét elő lehet hozni a „magáncéges” érvelést: miként a H&M sem köteles a polcára tenni a sarki varroda egy ruháját, úgy az Apple sem köteles bármilyen applikációnak helyet biztosítania a kínálatában. Ennek ellenére ezen a ponton már elég nehéz elhessegetni az érzést, hogy erősen lejt a pálya…
Az önkényről
Gondolkodjunk el egy kicsit az Amazon érvelésén! Vajon létezik-e ebben – vagy bármely másik… - pillanatban 98 erőszakra bátorító Facebook vagy Twitter poszt? Minden kétséget kizáróan igen. Persze ezek a cégek saját szerverekkel rendelkeznek, így az Amazon nem tudja őket letiltani, de itt nem is ez a lényeg: a háttérben húzódó elveket és következetességet kutatjuk. Véleményem szerint ugyanis a „magáncéges” érvelés a következetesség hiánya miatt bukik el.
Számomra nem az a legfontosabb kérdés, hogy miért tiltotta le a Twitter Trumpot. Az én személyes morális kritériumrendszerem alapján ezt már bőséggel megszolgálta teljes életművével. Az igazi kérdés az, hogy miért most történt meg a tiltás. Melyik a szabályzat azon pontja, amit éppen most szegett meg Trump, és amelynek még eleget tett pár órával a Kapitólium ostroma előtt… vagy a választások másnapján… esetleg 2 évvel ezelőtt? Élek a gyanúperrel, hogy nincs ilyen pont, hanem - sporthasonlattal élve – utólagos, „eredményből elemzés” történik.
Vajon akkor is letiltották volna az elnököt, ha minden pontosan ugyanígy történik egyetlen különbséggel: az ominózus tüntetésről a beszédek után a demonstrálók az 5 halálos áldozatot követelő ostrom helyett békésen hazamennek? Nem tudhatjuk biztosan, de szerintem a válasz az, hogy nem. Trump cselekedeteit nem egy objektív, jól meghatározott kritériumrendszer alapján bírálta el a Twitter, hanem a borzasztó következmények láttán cselekedett mintegy mosva kezeit, engedve a közvélemény nyomásának. Önkényesen. A Facebook pedig követte, hiszen elég rosszul vette volna ki magát, ha eme közfelháborodás közepette ők elmaradnak a rivális mögött. Ennek most már lényegében nincs tétje az ő szemszögükből a piáron túl: Trumpnak napjai vannak hátra a Fehér Házban. A ciklus közepén az uszító kijelentései még el voltak nézve, hiszen ekkor még egy ereje teljében lévő adminisztrációval szemben kellett volna felvállalniuk egy konfliktust. Üzletileg és politikailag aligha lett volna kifizetődő. (Már csak ezért is túl egyszerű az a narratíva, miszerint szimplán „balliberális propagandát” tolnak ezek a cégek, és ennek fényében hozzák meg döntéseiket. Akkor már korábban is cselekedniük kellett volna. Illetve amikor például a kínai piacról van szó, akkor láthatólag nem okoz olyan nagy fejtörést ezen elvek sutba dobása.)
A probléma tehát a következetesség és számonkérhetőség hiánya. Minden jel szerint nem előre lefektetett elvek és szabályzatok alapján született meg a döntés bizonyos bejegyzések tartalmának következményektől független elbírálása nyomán, hanem a következmények utólag adtak súlyt a bírák szemében a „vétségeknek”. Egyszerűbb nyelvre lefordítva: mintha az uszítás és gyűlöletbeszéd csak akkor lenne uszítás és gyűlöletbeszéd, ha a felszólított célközönség annak nyomán valóban cselekszik is.
A következetlenségnek vannak egyéb rétegei is. Ha például Trumpot le kellett tiltani, akkor miért van még fiókja Ted Cruznak, Josh Hawley-nek vagy úgy általában a Fox Newsnak. Ha Trump tevékenysége átlépett egy bizonyos határt az erőszakra buzdítás terén, akkor miért van még hozzáférése az időnként Izrael elpusztításával fenyegető iráni ajatollahnak? Hol van az a moderálási szabályzat vonatkozó pontja, amely különbségeket tesz ezen esetek között?
Jog és fogyasztóvédelem
Itt kell visszakanyarodnunk a „magáncéges” érveléshez. Amint arra rámutattatok az előző bejegyzés alatti hozzászólások között, egy magáncégnek ugyan tényleg joga van elutasítani üzletfeleket, ezt azonban csak úgy tehetik meg, ha az jogilag is megállja a helyét. Egy bank nem köteles mindenkinek hitelt adni, de fel kell tudnia mutatni egy olyan elbírálási rendszert, ami alapján az ügyfél adott esetben jogorvoslatért folyamodhat. Egy hotel nem dönthet önkényesen úgy, hogy holnaptól nem fogad balkezes vendégeket, mert ekkor ombudsmanhoz fordulhat a sértett csoport. Okkal léteznek a fogyasztóvédelmi hatóságok, de úgy tűnik, hogy az online térrel ők sem nagyon tudnak még mit kezdeni.
A tech-óriások a jogalkotás sebességének perspektívájából nézve szinte vadonatújak. Újra és újra szembesülünk vele, hogy bizonyos szempontból az internet még mindig maga a „vadnyugat”. A felhasználói nyilatkozatok hírhedten kuszák és értelmezhetetlenek, a joghézagok inkább tátongó kanyonokhoz hasonlíthatóak. Amíg ez így marad, és nem lehet egyértelműen a szabályzatok és törvények meghatározott pontjaira mutatva jogorvoslatért folyamodni és számonkérni a következetességet, addig esély sincs rá, hogy kiverekedjük magunkat a jelenlegi szürke zónából.
De ha még lennének is ilyen törvények: mely hatóság lenne az illetékes és milyen törvény alapján kérhetné számon a kaliforniai Facebookot egy mondjuk kongói csoport fiókja ellen emelt panasz kapcsán, miszerint az népirtást propagál Csádban? Ha a kaliforniai törvények alapján kell eljárni, akkor az mennyiben tekinthető a most oly sokat emlegetett és áhított demokratikus kontroll meglétének a világ milliárdnyi, USA-n kívül élő felhasználója szempontjából? Mi a helyzet azokkal az esetekkel, amikor egy adott országban a demokratikus többség által elfogadott és támogatott vélemény egy másik ország normái szerint teljességgel elfogadhatatlan? Én tartok tőle, hogy ezeket a dolgokat soha nem lehet majd megnyugtatóan tisztázni és közmegelégedésre rendezni… így marad a kérdés: miként tudunk ezzel együtt élni mind egyéni, mind össztársadalmi szinten, és mi következik mindebből?