Amikor átköltöztettem erre a platformra a blogot, akkor újból erős motivációt éreztem az írásra, amit aztán tovább fokozott a megélénkülő közösség is. Aztán megint közbeszólt az élet… nevezetesen visszatértek a tavaszihoz hasonló szigorúságú lezárások (az újak kedvéért: Németországról beszélünk), amelyek keretében ismét bezárt a bölcsőde. Ezzel a szárnyas idő a fesztelen suhanás helyett valósággal ránk zuhant, és recsegve temette maga alá a különböző hobbikat és kikapcsolódást jelentő tevékenységeket.
Szerencsére a járvány kezdete óta sem mi magunk, sem a rokonaink nem betegedtek még meg (legalábbis nem tudunk róla). Borzasztó szerencsések vagyunk, hiszen nyár óta egy olyan házban élünk, amelyben jól ki lehetett alakítani egy szobát az otthoni munkavégzés számára. A bevételeinket semmilyen formában nem érinti a válság egyelőre, a kiadásaink egyenesen csökkentek (a közlekedés nem egy elhanyagolható tétel, de ruhát is kár venni, a cipők sem használódnak el). És ami a legfontosabb: szeretjük együtt eltölteni az időt feleségemmel. Vannak közös hobbijaink, van miről beszélnünk. Tisztában vagyok vele, hogy ebben a helyzetben különösen kiváltságosnak mondható a helyzetünk. És mégis… még ilyen körülmények közt is azt érzem, hogy fokozatosan őröl fel ez az egész. Több okból.
Rengeteget beszélünk a koronavírussal kapcsolatos fejleményekről, orvosi eredményekről, kormányhatározatokról, összeesküvés-elméletekről, rémhírekről, gazdasági nehézségekről… Talán kevesebbet beszélünk arról, hogy miként éljük meg mindezt mi magunk. Nyilván lehet átlagokat vonni, bizonyos rétegekről nagy általánosságokban beszélni, trendeket megállapítani. Így össze lehet hasonlítani például egy „átlagos” vendéglős helyzetét egy már eddig is otthonról dolgozó „átlagos” webprogramozóéval, de egy ehhez hasonló összevetés jobbára csak a cseppet sem elhanyagolható gazdasági tényezőkre fókuszál. Meglátásom szerint a megélhetési nehézségektől természetesen nem független pszichológiai hatásokat illetően az egyes csoportokon belül is nagy különbségek mutatkoznak. Mivel jómagam csak a saját érzéseimre és élményeimre támaszkodhatok teljes biztonsággal, így szeretnék egy kicsit arról beszélni veletek, hogy ki miként éli meg ezt a merőben új helyzetet, és ebből szerintetek milyen következtetéseket lehet levonni a jövőre nézve. A „COVID napló” egyes darabjai egy-egy a saját élményeimre támaszkodó témát fognak feldobni ebben a szellemben. Jöjjön az első darab!
Március közepe óta feleségemmel együtt otthonról dolgozunk. A tavaszi hullám idején a 2 éves gyerkőc június végéig otthon maradt az akkor még egy nappaliból, egy hálóból (a sarkába besuvasztott asztal jelentette „irodával”) és az ő kiságyát éppen befogadó gyerekszobából álló lakásban. Július elején jött aztán a költözés, és ezzel egy időben nyitott a bölcsi is (nem volt túl szerencsés, hogy a gyerek fejében ez a két dolog ok-okozati viszonyban regisztrált), majd kialakult egy rutin, ami egészen december közepéig tartott. Azóta ismét mindenki itthon van.
Hogy mi visel meg leginkább? Tömören: a napok, hetek és úgy általában az idő diszkrét szegmensekre bonthatóságának elvesztése. Minden összefolyik, minden egyszerre történik. Egy 2,5 éves gyereket nem lehet megkérni arra, hogy foglalja el magát a szobájában úgy 2-3 órára egyedül (pontosabban el lehetne ezt érni, de továbbra sem engedünk abból az elvből, hogy nem ültetjük oda valami addiktív elektronikus szórakoztatás elé), aminek egyenes következménye, hogy feleségemmel csak felváltva tudunk dolgozni. Nem nehéz látni, hogy mivel a nap 24 órából áll, így a matek elég nehezen jön ki.
Reggel (értsd: miután a gyerek kiált) már azelőtt bekapcsolom a munkahelyi gépet, hogy kimennék a mosdóba. Aztán minél előbb igyekszem letudni az ébredés utáni teendőket, hogy rohanjak fel az „irodába”. Igyekeznem kell, hiszen fel kell készülnöm egy 10 órakor esedékes megbeszélésre. Közben nagy üvöltés lent, a gyerkőc valamiért rosszul viselte, hogy anya kiment a mosdóba. Leszaladok. Majd vissza… hol is tartottam? A fenébe, közben inaktivitás miatt biztonsági okokból kilépett a rendszer, lehet előről kezdeni a jelszavak begépelését. Megbeszélés, majd jön az ebéd, és utána a szokásos félórás séta a babakocsival. Feleségem megbeszélése előtt még van 30 percem nekiállni valaminek, de utána rajtam a sor a gyerekfelügyeletet illetően. Belekezdek egy a kódban tegnap talált hiba javításába, de persze nem tudom befejezni. Mindegy, a sor közepén ott kell hagynom, már csörög a Webex a másik szobában. Szívesen játszom a fiammal, de az egészet beárnyékolja, hogy nem tudok teljesen átkapcsolni… Ott van az a félbehagyott feladat, az a kód, amit nem csak nem tudtam befejezni, de még nem is látom egészen a megoldást. Ha nyilvánvaló lenne, hogy mit kell csinálni, akkor meg tudnám becsülni, hogy mennyi idő begépelni, és félre tudnám tenni az egészet. De így sorra jönnek a gondolatok: mi van akkor ha… és ha inkább… húha, meg kéne nézni azt a másik fájlt… ahh, de még legalább két órát várnom kell. A gyerek közben noszogat, és én játszom is, de ő is látja, hogy csak félig vagyok jelen. Közben csönget a postás. Aztán leszalad feleségem, mert vége a meetingnek, és még be lehet rakni egy mosást. Én már ugrok is, mert meg kell néznem, hogy jött-e valami halaszthatatlan kérés. Igen, azonnal le kell generálnom egy adatfájlt, mert még ma este szükség van rá. 20 perc, kész. És így tovább, az órák csak pörögnek, a perceknél gyorsabban csak a félbemaradt gondolatfoszlányok kergetőznek a fejemben. Vacsora, fürdetés, altatás, és… és csend. Na meg este 8 legalább. A tavasz tapasztalataiból okulva fogadkoztunk, hogy most nem fogunk későn is dolgozni, mert nem tesz jót. De nincs más megoldás… ott kell kiharapni a munkaórákat a napból, ahol lehet: reggel, éjjel meg este, hogy klasszikust idézzek. Vissza a gép elé 11 óráig. Most már muszáj lefeküdnöm. Feleségemmel szinte nem is beszéltünk ma a „napirendi pontok” egyeztetésén kívül. Elaludni persze alig tudok, mert egyrészt nem tesz jót ennek a monitor fénye; másrészt mert tovább gondolkodok azon, amit éppen félbe kellett hagynom. Azért sikerül, de nem alszom mélyen. Egyre gyakrabban álmodok a munkáról… A kontraszt óriási ahhoz képest, amikor a bölcsi nyitva volt, és este tényleg ki tudtunk kapcsolni legalább lefekvés előtt. A hétvége sem sokkal másabb, hiszen hét közben nem sikerül minden munkaórát letudni, pár órát be kell suvasztani szombatra… aztán meg vasárnapra is… és a mutatók forognak tovább.
Minden egyszerre történik. Nem gondoltam volna, hogy egyszer vissza fogom sírni a vonatozást, de most látom igazán, hogy milyen fontos szerepe volt az ingázásnak. Reggel család, étkezés, bölcsi, aztán jött a vonat. 25 perc olvasás, ami már önmagában megnyugtató volt számomra, de ennél többet is jelentett ez: ez volt a váltás. Aztán jött a munka, majd ismét a vonat. Való igaz, a menetrend miatt így is előfordult, hogy nem tudtam valamit befejezni, valami ott motoszkált még a fejemben… De volt egy nagy különbség: a járvány előtt a szerverek nem voltak kívülről elérhetőek, otthonról nem tudtunk dolgozni. Nem csak nem várták el, nem is volt lehetséges. Így sokkal könnyebb volt a fejemben is félretenni az adott dolgot, hiszen nem volt mit tenni a következő reggelig. Bölcsi, majd játék a gyerekkel, lefekvés, kikapcsolódás (uram bocsánat sportolás, de erről majd külön), alvás. Jól elkülönülő fejezetek. Most viszont mindig itt a gyerek, mindig itt a háztartás, mindig itt a laptop, mindig itt a kapcsolat… És mindig itt a hiányérzet: vagy nem végeztem elég jól a feladatomat a munkában, vagy úgy érzem, hogy kudarcot vallottam apukaként, vagy nem tudtam eléggé kivenni a részem a házimunkából, de leginkább ezek együttesen.
Bizonyára lehet ezt jobban kezelni annál, mint ahogy az én kissé kényszeres pszichém félbehagyott dolgokhoz való viszonyulása ezt lehetővé teszi… Ezzel együtt a legkimerítőbbnek azt tartom, hogy azok a bizonyos fejezetek eltűntek. Szinte soha nem tudok 100%-ban egy dologra figyelni, és még csak nem is rajtam múlik, hogy mikor váltok a fő feladatok között.
A világ már a járvány előtt is a „párhuzamosítás” irányába haladt a technika fejlődésének köszönhetően. Félek tőle, hogy mindez ad még egy nagy lökést ennek a trendnek, és talán soha nem lesz igazán visszaút (persze most azokról beszélek, akiknek a munkája otthonról végezhető). Először örülünk a flexibilitásnak, aztán azon kaphatjuk magunkat, hogy ez a látszólagos szabadság valójában pszichésen sokkal megterhelőbb. A magam részéről igénylem a fejezetekre tagolást. És törekszünk is rá, csak aztán mindig jön egy váratlan esemény… Ti hogy vagytok ezzel?