Visszatérő téma ezen az oldalon és a világsajtóban egyaránt a közösségimédia-platformok (rá kellett keresnem ennek a nem triviális szófordulatnak a helyesírására, mert még csak ötletem sem volt) életünkben játszott szerepe. Nagy általánosságban kijelenthető, hogy ezeket az oldalakat egyre több kritika éri, egyre negatívabb a megítélésük. Szándékosan írtam oldalakat és nem cégeket, mert itt egyáltalán nem csak az egyes üzemeltető cégeknek a tevékenységéről, szándékáról, üzletpolitikájáról van szó, hanem arról is, hogy mi, felhasználók, miként viselkedünk az adott platform teremtette virtuális ökoszisztémában. (Az üzletpolitika kapcsán ajánlom Matt Stoller heti bejegyzését.)
A Facebook és én
Kezdetben én is lelkes felhasználója voltam a Facebooknak, amire praktikus okoknál fogva regisztráltam. 2009-ben cserediákként eltölthettem fél évet egy amerikai egyetemen, és a lakhatási lehetőségeket pásztázva, potenciális lakótársak után kutatva eljutottam pár Facebook csoporthoz. Ezek után rendszeresen osztottam meg linkeket, rövid véleményeket, fényképeket, tehát azt csináltam, amit az emberek a Facebookon szoktak. Aztán szépen lassan, több lépcsőben elkezdett erodálódni a kapcsolatom a közösségi médiával:
- Elsőként az üzenőfal értelmetlen görgetésének intettem búcsút a News Feed Eradicator bővítménnyel sok-sok évvel a regisztráció után. Semmi értelmét nem láttam annak, hogy végeláthatatlanul görgetem olyan emberek bejegyzéseit és személyes életük pillanatfelvételeit, akikkel amúgy 5-10 éve semmiféle kommunikációs kapcsolatot nem létesítettem.
- Leszoktam a nyaralós fényképek közzétételéről. Lassan, kínosan lassan és későn ébredtem rá, hogy milyen visszás ez az amúgy közkeletű tevékenység, és hogy ezzel aktívan részt veszek a valóság irreális és idealizált vágyálmokhoz való méréséből fakadó össztársadalmi hiányérzet generálásához.
- Az elmúlt évben elkezdtek szaporodni a hírek arról, hogy miként hurcolnak meg embereket, sőt, miként veszítik el egyre többen az állásukat évekkel, évtizedekkel ezelőtti, kontextusukból kiragadott Facebook vagy Twitter posztok, fényképek miatt. Az első reakcióm erre persze az volt, hogy nincs semmi takargatnivalóm… Aztán rá kellett jönnöm néhány tényleg teljesen banális eset elolvasása után, hogy ezt nem tudhatom. Kvázi bármi kiforgatható. Így ürítettem ki a saját személyes oldalamat minden korábbi bejegyzést, albumot, megosztott adatot törölve. (A profilt megtartottam, mert több – főként külföldi – ismerősöm még mindig a Messengeren keresztül próbál programokat szervezni.)
A Facebook nem tette könnyűvé a „teljes életművem” törlését: lényegében végig kellett görgetnem az összes valaha közzétett bejegyzésemen. Ez egy elég sajátos időutazás volt, ami meglehetősen negatív szájízt hagyott hátra. Mondjuk úgy, hogy belőlem sem a legjobbat hozta ki a platform. Egy időben kifejezetten indulatos, arrogáns, kioktató stílusú kommenteket fűztem a jobbára magyar politikával foglalkozó cikkek mellé. Ezzel aztán idővel szerencsére felhagytam, amikor az egyik legjobb barátom bátorkodott felhívni a figyelmemet erre.
A blogok oldalai viszont továbbra is megmaradtak, és rendre kiraktam a friss bejegyzéseket. Eleinte olyan tartalmakat is megosztottam, amik a blogokra nem kerültek fel. Idővel viszont azt vettem észre, hogy ezen megosztások elérése az én szemszögemből nézve szinte teljesen véletlenszerűvé vált. Néha eljutottak 500 emberhez, máskor 50-hez, hiába van jelenleg nagyjából 1000 követője a Voyager Blog oldalának. Egyre fáradtságosabbnak és céltalanabbnak éreztem ezeket a megosztásokat – amik természetesen időt igényeltek még akkor is, ha csak pár mondatot kellett begépelni -, ráadásul egyéb okok miatt tovább nőttek a Facebookkal szembeni ellenérzéseim is. Így jutottam el eddig a bejegyzésig.
Az egyén és a Facebook jobbá tétele
Sokáig úgy gondoltam, hogy ha valaki felhasználóként nem elégedett a Facebookon vele szembejövő tartalommal, akkor járuljon hozzá a színvonal emeléséhez a saját tevékenységével. Mára azonban ez egyre inkább szélmalomharcnak tűnik. Sőt, már egyenesen elviekben is hibásnak érzem ezt a megközelítést. A Facebook (és a Twitter) ugyanis nem maga az Internet. Nem a Facebookot kell jobbá tenni, hanem magát az Internetet, az egymással folytatott online kommunikációt. Ebből a szemszögből nézve teljesen racionális következtetés az, hogy ezeket a platformokat „el kell engedni”, még akkor is, ha ez átmenetileg (?) kevesebb olvasót is eredményez. Azon a véleményen vagyok, hogy ha valaki egy adott oldalt igazán követni szeretne, igazán értékesnek gondolja, akkor azt ténylegesen tegye meg! Ehhez nincs szükség a Facebookra és annak algoritmusaira. Ezt megteheti például egy a Feedly-hez hasonló hírolvasó segítségével (bővebben itt). Magam is ezt használom a ritkán frissülő oldalak és podcastok követésére.
A másik „ósdi” lehetőség az e-mailhez való visszanyúlás hírlevelek és értesítések formájában. Ez a megoldás reneszánszát éli, és egyre több újságíró hozza létre saját oldalát, amelyre fel lehet iratkozni, és adott esetben részben vagy egészen előfizetésessé is lehet tenni. Erre az útra lépett például Andrew Sullivan, Zeynep Tufekci, Matt Stoller, Bari Weiss, és a sort még lehetne folytatni. Előnye, hogy így nem lehet megfeledkezni egy oldalról még akkor sem, ha az esetleg fél éven át nem frissül, hiszen amint feléled hamvaiból, érkezik egy e-mail.
Iratkozz fel!
A blog elköltöztetése alkalmával én is szemeztem egy ideig a Substack szolgáltatásával, de végül elvetettem, ugyanis a meglévő közösség szempontjából a Disqus megtartásának lehetősége alapfeltétel volt. Szerencsére így is van megoldás hála a Feedburner nevet viselő modulnak, ami csak akkor küld egy értesítő e-mailt, ha az adott napon frissült az oldal. Elsőre nem sikerült rendesen konfigurálni, de most már működik, és ahol lehetett, ott sikerült rábírni a magyar nyelv használatára is.
A feliratkozáshoz elég a lap legaljára görgetni (túl a kommentek hegyén), és a megfelelő mezőbe beírni a regisztrálni kívánt e-mail címet.
A felugró ablak (megmásíthatatlanul angol nyelven) aztán a szokásos lépéseken terelgeti át a felhasználót: nem vagyok robot; captcha esetleg. A „Complete Subscription Request”-re kattintva érkezik a megerősítést kérő e-mail „Activate your e-mail subscription” tárggyal. Ez landolhat akár a spam mappában is.
Az utolsó lépés az e-mailben lévő linkre kattintás, ami után megint angolul jön a feladat teljesítését jelző üzenet.
/Mielőtt még szó érné a ház elejét: az indamail-es címet a blog.hu miatt tartottam fenn:)/
Az eddig eljutók közül remélem minél többen rendszeres vendégek lesztek továbbra is!