Ezekben a COVID-tól terhes időkben minden új megköttetett ismeretség, egyáltalán minden háztartáson kívülivel folytatott személyes beszélgetéssel töltött perc igazán megbecsülendő kincs. Ennek ellenére a tapasztalatom szerint viszonylag ritkán gondolunk bele abba, hogy mitől is jók ezek a beszélgetések vagy mit is várunk tőlük, hogyan lehetne jobbá tenni őket. Két gondolatot szeretnék megosztani, amelyek egyike sem tőlem származik, de sajnos annyira régen és hiányosan jegyzeteltem le őket, hogy nem tudok forrást linkelni.
Kapcsolatfelvétel egy ismeretlennel
A jelenlegi helyzetben ez a kevésbé releváns pont, hiszen mikor van egyáltalán alkalmunk új emberekkel találkozni? Nem nagyon futhatunk össze egy ismerős ismerősével a náluk rendezett összejövetelen; nem járunk esküvőkre, szórakozóhelyekre, nincsenek konferenciák vagy nagy céges továbbképzések. De éljünk a feltételezéssel, hogy egyszer majd újra lesznek, illetve merítsünk a korábbi tapasztalatokból! Mi a tipikus első kérdés egy bemutatkozás során? Hagyok egy kis időt…
A neveket követően az egyik első információ, amit a másikkal egy ilyen helyzetben megosztunk jellemzően a foglalkozásunk miután elhangzott a „Mivel foglalkozol?” vagy a „Mit dolgozol?” kérdések valamilyen formája. Ezt tipikusan két dolog követheti: a beszélgetés munkára terelődése és/vagy a frissen megismert másik fél azonnali sztereotipizálása, kategóriába sorolása élete egyetlen jellemzője alapján.
Nem tudom megállni, hogy ne tegyek egy kitérőt, felidézve egy egykori, az életét gyakorlatilag szünet nélküli stand-up komédiaként prezentáló csapattársam történetét. A helyszín egy házibuli, a résztvevők friss pályakezdők és egyetemisták.
„- Már éppen kezdtünk nagyon összemelegedni a leányzóval, amikor megkérdezte, hogy mivel foglalkozom. Én rögvest rávágtam, hogy hidegburkoló vagyok. Erre fagyossá vált a levegő, és hamar lépett is a kanapéról.
- És nem vallottad be töredelmesen, hogy egy vezető könyvelési cég alkalmazásában állsz?
- Neeem, mi hidegburkolók nagyon büszke emberek vagyunk!”
Komolyabbra fordítva a szót: míg a foglalkozásra való rákérdezés egy teljesen berögzült elem, egy fix pont, addig gondoljunk bele, hogy hányszor kérdezünk rá a másik érdeklődési körére, a hobbijára! Biztos vannak kivételek, de a nagy többség szinte soha… Sőt, valamiért egyenesen kényelmetlenül érezném magam mind a kérdés feltevőjeként, mind annak címzettjeként. Megmagyarázhatatlanul feszengenék, miközben elhangzana a válasz: nagyon szeretem a stratégiai társasjátékokat, sokat olvasok ismeretterjesztő természettudományos és filozófiai jellegű könyveket, a mai napig imádok amatőr körülmények közt versenyszerűen sportolni, és továbbra is vezetek egy blogot. Azt hiszem, hogy valahol tartanék a másik reakciójától, hogy „furának” tart majd… Pedig valójában a szorosabb ismeretségeim pont ezekhez az aktivitásokhoz köthetőek! Vagy egyenesen a játékasztal mellett és a sportpályán köttettek, vagy pedig attól váltak szorosabbá, hogy kiderült: a másik is érdeklődik ugyanezen dolgok iránt.
Mindenkit csak bátorítani tudok arra, hogy merjen rákérdezni a foglalkozás helyett a másik érdeklődési körére. A munka az életünk egy fontos, a jelenlegi gazdasági-társadalmi rendszerben egyenesen nélkülözhetetlen része, de sokak számára – a kövesd a szenvedélyed, valósítsd meg önmagad, stb. mantra ellenére – ez csak egy a megélhetést biztosító szükséges elem, nem pedig a személyiség valamiféle meghatározó alapja.
Hogy zajlik egy beszélgetés?
A járvány eredményeként sokunk életéből szinte kivesztek a spontán beszélgetések. Nem lehet összefutni egy a közvetlen csoporton kívüli kollégával az ebédlőben vagy a konyhában; tavasszal nem lehetett véletlenül találkozni még a másik kisgyerekes szülőkkel sem a játszóterek lezárása miatt; nem nagyon lehet ismerősökbe belebotlani vásárlás közben a kihalt utcákon, megállni beszélgetni meg végképp nem. Emiatt a találkozások és a beszélgetések lényegesen szervezettebb keretek közé szorultak. Hetekkel előre egyeztetett helyen és időpontban kerül rájuk sor, tipikusan leülve egy asztal mellé a nappaliban vagy az udvaron, esetleg egy padra a parkban. (Ez a trend már jóval a járvány előtt indult azzal, hogy egyre kevésbé igaz a modern mobilis világban az, hogy a közeli ismerősök a hozzánk térben is közel élők.)
A szociális kapcsolatokra való kiéhezettség miatt nagy várakozás előzi meg ezeket a kis kapcsolat-morzsákat, de én sokszor mégis hiányérzettel távozom. Ennek oka pedig az – és ez nem kizárólag a COVID következménye, az csak felerősítette és szembetűnőbbé tette a jelenséget –, hogy ezek a beszélgetések sokszor nagyon sablonosra sikerülnek, ismétlődő sémákból építkeznek. A mi köreinkben a hasonló élethelyzet miatt az elmúlt 2 évben a toplista élén a lakhatási kérdések és a kicsik alvási, étkezési szokásai szerepeltek, na meg persze a járvány és az azzal kapcsolatos rendelkezések kritizálása. (Mindenki behelyettesítheti a saját listáját.)
Az eredmény az, hogy ugyanazokat a köröket futjuk újra és újra, ugyanazokat a gondolatokat daráljuk le, és ugyanazon dolgokról tudjuk meg mások tipikusan nagyon hasonló véleményét. Nem történik tényleges eszmecsere, ritkán tudunk meg újat a másikról. Szélsőséges esetben párhuzamos monológok is kialakulhatnak, vagy egyenesen a „semmiről” folyik a könnyed csevegés (az angol small-talk kifejezés nagyon találó, szerintem nincs igazán jó magyar megfelelője). Egy következő lépcsőfok – vagy inkább a small-talk egy válfaja -, amikor az aktuális események kerülnek terítékre, amik mindig kéznél vannak, ha el akarjuk kerülni a csendet… Az ötletek, gondolatok, tervek szintjére ritkán jutunk el. Volt rá példa nem egyszer, hogy egyenesen úgy ültem le az ilyen összejövetelek alkalmával, hogy „jaj, csak ne terelődjön megint x témára a beszélgetés” (a 2015-ös menekültválság idején ez volt az alap hozzáállásom…), és ennek ellenére tehetetlenül szemléltem, ahogy 5-10 percen belül „félresiklott” a dolog, és beragadtunk egy már unalomig ismert nyomvonalba.
Ismétlem, sajnos már nem tudom, hogy kitől származik a gondolat, miszerint tulajdonképpen pofonegyszerű módon lehet javítani ezen: nagyon mesterkéltnek hangozhat elsőre, de tervezzük meg egy kicsit ezeket a beszélgetéseket, készüljünk rájuk! Gondoljunk végig előre pár dolgot, amit szeretnénk megkérdezni a másiktól, megtudni tőle vagy róla, amiről meg akarjuk kérdezni a véleményét! Nem kell 20 pontból álló feszes napirendre gondolni, ami kétségtelenül teljesen művivé tenné az egész érintkezést, csak pár egyszerű kérdésre. Egy ideje tudatosan próbálok erre odafigyelni, és a különbség ég és föld is lehet. Sőt, egyenesen azt vettem észre, hogy sokszor a másik felet is felvillanyozza az érdeklődés, lelkesebb lesz tőle, a folyamat öngerjesztővé válik.
Egy személyes példával szeretném lezárni a bejegyzést. Amióta Németországban élünk, a rövid hazalátogatásaink során időben koncentráltan, gyors egymásutánban találkozunk a rokonokkal és ismerősökkel. Ilyenkor érhető igazán tetten ez a jelenség, amikor tényleg ugyanarról beszélünk mindenkivel napokon át, mintha minden küszöbön való átlépés alkalmával ugyanaz a lemezt tennénk fel. 2 éve volt egy hosszabb ilyen szakasz, amelynek a végére már nagyon belefásultam ebbe, és az utolsó találkozásra „felkészültem”: 2 perc alatt eszembe jutott 3-4 olyan dolog, amiről szerettem volna az adott személlyel beszélni, ami igazán hozzá köthető. És nem túl meglepő módon messze ez a találkozás sikerült a legjobban, ez hagyta bennem a legjobb emlékeket, ez töltött fel a leginkább. Úgy is lehetne mondani, hogy ez töltötte be igazán azt a szerepet, amit a személyes interakciók betölteni hivatottak az életünkben.
------------------
Ha szeretnél értesülni az új bejegyzésekről, akkor iratkozz fel az értesítő e-mailekre a lap alján a bal alsó sarokban! További részletek és némi magyarázat ebben a bejegyzésben olvasható: