Az életünk információfeldolgozásból áll: érzékelésből, dekódolásból, a begyűjtött adatok alapján meghozott döntésekből, végrehajtott cselekedetekből. Halljuk, hogy sír a gyerek; látjuk, hogy piros a lámpa; érezzük, hogy csikar a hasunk; olvassuk, hogy mit gondolt az élet értelméről egy 19. században élt orosz író. Az információval való viszonyunk, az információközlés uralkodó formája, az információfeldolgozás jellege és minősége emiatt mind joggal kap helyet a személyiségünket, életünket, kapcsolatainkat, társadalmunkat befolyásoló legfontosabb tényezők között. Ha pedig valami ennyire fontos, akkor időt és figyelmet kell szentelnünk rá: tudatosan meg kell figyelnünk, folyamatosan felül kell vizsgálnunk saját szokásainkat és viselkedésünket. Egyre szilárdabb meggyőződésem, hogy már a közeljövőben élesen el fog válni az a réteg, amely ezt megteszi és az, amely különösebb belegondolás nélkül követi az éppen aktuális viselkedésmintákat és trendeket, ezzel passzívan sodródva az egyre csak duzzadó információs cunamival.
Visszatérő téma ez a különböző írásaimban, és ez minden bizonnyal így is marad, hiszen sem a téma aktualitása, sem az iránta tanusított érdeklődésem nem csökken. Az elmúlt évben ezért is kerítettem sort Neil Postman oly sokszor hivatkozott könyveire: az eredetileg 1986-ban megjelent Amusing Ourselves to Death-re (Halálra szórakozzuk magunkat) és a Technopoly-ra. Noha a szerző még az internet előtti időkben írta meg ezeket a műveit, azok aktualitásukból és érvényességükből szinte semmit nem veszítettek. Sőt, éppen ellenkezőleg. Emiatt nem is volt kérdés egy pillanatig sem, hogy egy a témának szentelt rovatot csakis az Amusing Ourselves to Death előszavával kezdhetek.
„Vigyázó szemünket 1984-re vetettük. Amikor eljött a nevezetes esztendő és a prófécia nem vált valóra, az amerikai gondolkodók dicshimnuszokat zengtek magukról. A liberális demokrácia gyökerei szilárdak maradtak! Akármilyen szörnyűség is történt akárhol máshol, legalább hozzánk nem kopogtattak be az orwelli rémálmok.Közben elfelejtettük, hogy Orwell sötét víziója mellett volt egy másik is… Kicsit régebbi, kicsit kevésbé ismert, de ugyanolyan dermesztő: Aldous Huxley Szép új világa. A még a tanultak közt is általános vélekedéssel szemben Huxley és Orwell nem ugyanazt jövendölte meg. Orwell arra figyelmeztetett, hogy miként gyűrhet minket le egy kívülről ránk erőszakolt elnyomó hatalom. Huxley víziójában viszont nincs szükség semmiféle Nagy Testvérre az emberek autonómiájuktól, érettségüktől és történelmüktől való megfosztásához. Ahogy ő látta, az emberek szeretni fogják az elnyomóikat, rajongani fognak azokért a technológiákért, amelyek leépítik a gondolkodásra való képességüket.
Orwell azoktól rettegett, akik könyveket tiltanának be. Huxley attól félt, hogy nem lesz ok majd betiltani egy könyvet sem, mert nem lesz senki, aki akár egyet is el akarna olvasni. Orwell azoktól félt, akik megtagadnák tőlünk az információhoz való hozzáférést. Huxley azoktól, akik annyival árasztanának el minket, hogy az passzivitásra és egoizmusra kárhoztatná a befogadókat. Orwell félt, hogy az igazságot elhallgatják előlünk. Huxley félt, hogy az igazság beleveszik az irrelevancia tengerébe. Orwell félt, hogy egy fogságba esett, elnyomott társadalommá válunk. Huxley félt, hogy a társadalmunk jelentéktelenné, triviálissá válik, elmerül az olcsó szórakoztatás és az elemi ösztönök kielégítésének mocsarában. Ahogy Huxley megjegyezte a „Visszatérés a szép új világhoz”-ban: a zsarnokságra igen érzékeny, annak csírája ellen is fellépő polgárjogi harcosok és racionalisták egyaránt kihagyták a számításból az emberek szinte kiapadhatatlan étvágyát a szórakozásra [distraction]. Az 1984-ben – tette hozzá Huxley – az embereket fájdalom okozásával kontrollálják. A Szép új világban gyönyörrel. Röviden: Orwell attól félt, hogy tönkre fog tenni minket az, amit gyűlölünk, míg Huxley attól, hogy az tesz tönkre, amit szeretünk.
Ez a könyv arról a lehetőségről szól, hogy Huxley-nak, nem pedig Orwellnek volt igaza.”