Thursday, June 23, 2022

Civilizáció és generációk 1. - Reménytelenség vagy technooptimizmus?

Az utóbbi időben egyre többet foglalkoztat a civilizáció jövőjének kérdése. Milyen lesz vagy egyáltalán van-e? Ha van, akkor még mennyi ideig? Mi az egyén felelőssége és mozgástere ennek a jövőnek az alakításában, mire kellene felkészülni? Mindig ott motoszkáltak bennem az ehhez hasonló kérdések (emlékszem, amikor kb. 6 évesen teljesen felzaklatott, hogy a nap egyszer ki fog hunyni, de előtte még felperzseli és elemészti a Földet), de mostanában kerültek csak igazán az érdeklődésem homlokterébe. Alighanem nagy szerepe van ebben annak, hogy az időm nagy részét egy 4,5 éves és egy 7 hónapos gyerek altatásával, etetésével, nevelgetésével töltöm. 

Egy rendkívül komplex témáról van szó, amiről nem hogy könyveket lehet írni, de egyenesen könyvtárakat lehet megtölteni. Ennek egyik következménye, hogy nehéz belekezdeni egy a témába vágó szimpla blogposztba, mert nehéz eldönteni, hogy hol is kéne elkezdeni, hol lehet befejezni azt. Most viszont két cikk – és a munkába való vonatozás mindennapjaimba való visszatérése - megadta ezt a kezdeti lökést, ami remélhetőleg beszélgetéseket indukáló rövid bejegyzések egész sorozatához vezet majd. 

Az első cikk a bizonyára sokak által olvasott interjú Gelencsér Andrással, a Pannon Egyetem rektorával, amely a 24.hu-n jelent meg. Bevallom, még úgy is nyomasztó volt olvasni ezt az interjút, hogy egyrészt többször elkerekedett a szemem az ismereteim szerint túlzó állítások olvastán, másrészt pedig már eddig is ismert problémás témákat szedett csokorba, gyökeresen újat így nem mondott, de mégis: így együtt olvasni szorongató érzés volt. 

Az első gondolatom az volt, hogy nyitok egy kibeszélő posztot a cikknek kiemelve pár túlzást, aztán idővel megpróbálok részletesebben utánajárni több adatnak (kár, hogy nem került több hivatkozás a szövegbe). Ami elsőre is feltűnt, az a minden mondatot átható pesszimizmus. Ha egy adott nyersanyagból meglévő készletek kimerülési idejét a különböző források 50 és 200 év közé teszik, akkor a cikkbe az 50 került be. Ezen kívül több ponton nem kerültek említésre a potenciális alternatívák: például szembetűnő volt, hogy az urán mellett nem esett szó a tóriumról illetve a ma elterjedttől eltérő erőművi rendszerekről a nukleáris energia kapcsán. Végül ezt a bejegyzést nem kellett megírnom, mert időközben a Szkeptikus blog előállt valami hasonlóval „Összeomlik a civilizációnk?” címmel, tele további linkekkel. Mind a kettő cikket érdemes elolvasni a jelen bejegyzés folytatása előtt!

A Szkeptikus blog bejegyzése nem csak az interjúban megjelent pesszimista becsléseket (túlzásokat?) ellenpontozza, hanem magának az interjúnak az egész hangulatát is. A lemondás, kétségbeesés, kilátástalanság helyébe nem egyszerűen a remény lép, hanem maga az optimizmus. Kicsit lesarkítva: van ok az aggodalomra, de pont az ilyen helyzetekben mindig megnő a motiváció és a rendelkezésre álló erőforrások az innovációra, és lesznek majd olyan technológiai újítások, amelyek segítségével átlendülhetünk ezen a kihívásokkal teli időszakon. Ezt az attitűdöt a továbbiakban mások példáját követve egy szóval technooptimizmusnak fogom nevezni. 

Nem is olyan régen még én is a technooptimista táborhoz tartoztam, elég ehhez megnézni a Voyager blog immár 10 éves első bejegyzéseit. Azóta viszont sokat változott az, hogy miként látom a világot, és komplexebbnek ítélem meg a helyzetet: a megadó kétségbeeséshez és lemondáshoz hasonlóan a számos tényezőt a szőnyeg alá söprő technooptimizmust is jobb esetben részigazságnak, rosszabb esetben tévútnak vélem. Hadd illusztráljam ezt a szóban forgó két cikk által érintett néhány témán keresztül!

A kiaknázatlan végtelen űrről

A technooptimzmus legtisztább példáját az alábbi részlet szolgáltatja: 

„Érdemes megemlíteni, hogy a tengerek mélyén vagy a Naprendszer más égitestjein történő bányászat kérdése már egyáltalán nem csak a sci-fi világába tartozó gondolatok, bár mindkettő felvet etikai és környezetvédelmi kérdéseket is.

Utóbbi lehetőségek azonban - bár sok még az ismeretlen tényező - azzal kecsegtetnek, hogy évtizedeken belül nemhogy nyersanyaghiány nem várható, hanem akár jelentősen bővülhet is bizonyos bányászható nyersanyagok mennyisége.”

A szerzők nem részletezik, hogy hány évtizedre gondolnak itt, de a megfogalmazás egyértelműen azt sugallja, hogy nem egy évszázadról vagy egyenesen évszázadokról van szó. Utóbbi eshetőségek úgyis kívül vannak azon az időintervallumon, amelyen belül gyökeres változásokra lenne szükség még akkor is, ha az optimista jóslatokat fogadjuk el. Érzésem és ismereteim alapján nem vállalunk nagy kockázatot, ha azt mondjuk, hogy mindez 30-50 éven belül nem csak valószínűtlen, de egyenesen irreális. Hogy kontextusba helyezzük az állítást, emlékezzünk meg arról a tervezett amerikai-európai közös küldetéssorozatról (jelenlegi formájában 3 kilövést igényelne), amelynek célja néhány kiló marsi kőzet Földre hozatala lenne (Mars Sample Return mission). A céldátum – amit ezen a területen tipikusan még annyira sem sikerül rendszerint tartani mint egy autópálya felújítás határidőit – 2033. Egy évtized. És itt néhány kilóról beszélünk, nem pedig termelési szempontból releváns tonnákról. A SpaceX Starship által a Marsig röptethető tömeg körülbelül 100 tonna, a térfogat 1100 köbméter (legalábbis a SpaceX jelenlegi ígéretei szerint). Vessük ezt össze a világ által megismert hírhedt Ever Given kapacitásával (200 ezer tonna, 660 ezer köbméter) vagy egy modern tartályhajóével (500 ezer köbméter). Még ha ténylegesen meg is oldjuk a más égitesteken megtalálható nyersanyagokhoz való eljutást, azok kitermelését, vajon tudnánk-e azokat megfelelő mennyiségben, megfelelő sebességgel szállítani? Nem kell a Marsig menni ahhoz, hogy ezzel a problémával szembesüljünk máshol is!

Termelési ráta és időegységre jutó fogyasztás a mennyiség árnyékában

Sok szó esik arról, hogy mekkora készletek vannak még ebből vagy abból az ásványkincsből, hány évre lehet ez még elég. Kevésbé hangsúlyos a témában megjelenő cikkekben, hogy az adott készletet vajon megfelelő sebességgel tudjuk-e kitermelni. Egy kézzelfogható példával élve: ha a háztartásban naponta 50 liter vízre van szükségem, de valamilyen okból kifolyólag teljesen kinyitott csapokon át is csak 10 liter csorog át az adott idő alatt, akkor teljesen mindegy az én szempontomból, hogy a városi víztározóban ezernyi hektoliter pihen. 

A leggyakrabban az olajkitermelés kapcsán emlegetik ezt: a hidraulikus repesztés (fracking) technológiája „lassú” a hagyományos lelőhelyeken alkalmazott módszerekhez képest. Időegység alatt és kutanként egyaránt kevesebb olajat képes a felszínre hozni, így noha óriási készleteket tesz elérhetővé, rengeteg kútra, és folyton újakra van szükség ahhoz, hogy a napi fogyasztással lépést tudjon tartani a termelés. Ugyanezzel szembesülünk az elektromos áram előállítása terén is: a fogyasztás nem egyenletes, így a hálózatot, a termelési kapacitást a maximális igényszinthez is kell igazítani. 

Közvetve ide kívánkozik egy megjegyzés a járműmegosztásról is. Mind a két cikkben rámutatnak, hogy ez egy ígéretes lehetőség, hiszen a magántulajdonban lévő személygépjárművek az idő jelentés részében a parkolókban állnak. Ezt meg tudom erősíteni a saját sorházunk parkolója kapcsán is. Az üzemidőt figyelembe véve lényegesen kevesebb jármű is elég lehetne az itt lakóknak. Igen ám, de egyszerűen a munkanapok jellegéből adódóan az a kevés használat tipikusan egyazon időben történik. Emiatt noha van tér az előrelépésre, az optimalizálásra, érzésem szerint túlértékelt ez a dolog, nem kis részben az Uber és társai által generált hype-nak köszönhetően. 

Új készletek, de mennyiért? 

Most térjünk vissza kicsit az elérhető készletek kérdéséhez. 

„a cikkben említésre kerül, hogy bányászható uránból 100 évnél kevesebb tartalékunk van. Az azonban nem kerül említésre, hogy ez csak a jelenlegi árszínvonal mellett igaz. Amennyiben  emelkedik az energia ára, újabb és újabb uránforrások válnak gazdaságosan kitermelhetővé, és ez minden más benne említett bányászott nyersanyagra is igaz cc.”

Ez az állítás természetesen igaz, ezt jól láthattuk az olaj és a gáz esetében az elmúlt évtizedekben, amikor elmaradt a 70-es, 80-as években megjövendölt összeomlás. Az összeomlásnak azonban több forgatókönyve képzelhető el, és ezek közül csak az egyik az, hogy teljesen elfogy egy kulcsfontosságú nyersanyag. A fenti gondolatmenet figyelmen kívül hagyja azt az eshetőséget – amivel most az ukrajnai konfliktus kapcsán szembesülünk -, hogy egyszerűen túl drágák lesznek a társadalom egy széles rétege számára az adott nyersanyagból előállított termékek. Például az energia. Nem mindegy, hogy egy árrobbanás a háztartás kiadásainak 10%-áról 20%-ra, vagy 40-ről 80-ra emeli a rezsit például. A kitermelés közgazdasági értelemben ugyan gazdaságossá válhat, de a járulékos társadalmi feszültségek az ásványkincsek elfogyása nélkül is forradalmi helyzethez, akár összeomláshoz is vezethetnek. Vagy gondoljunk bele abba az eshetőségbe, hogy a ma már nélkülözhetetlen elektronikus eszközök elérhetetlenné válnak széles tömegek számára. Ez elvezet az utolsó ponthoz: a vegytiszta technooptimizmus legfontosabb hiányosságához. 

A technológián túl: társadalmi, szociológiai kérdések 

A Szilícium-völgy briliáns mérnökei és a világmegváltásra törő cégei néha hajlamosak már-már karikatúraszerűen megfeledkezni arról, hogy ők, az ő világuk, az ő buborékuk erősen nem reprezentatív a társadalom egészét tekintve sem az egyén, sem a közösség szintjén (párhuzamba állítható ez a magyar politika népszerű toposzával a körúton belüli értelmiség és a vidék viszonyáról). Ugyan ennek legtisztább példáit tényleg a befektetőket és retweeteket célzó kaliforniai céges prezentációkon láthatjuk, nem kell ennyire messzire szaladni. Nézzünk meg néhány kiemelt mondatot a Szkeptikus blog cikkéből: 

„Ráadásul az alumínium újrahasznosíthatóságának nincs elméleti felső határa sem, így komolyabb környezetterhelés nélküli hosszú távú használatának nem tudományos-technológiai, de még csak nem is gazdasági, hanem pusztán társadalmi, leginkább szemléletbeli akadályai vannak. 

Nagyon hasonló probléma a színesfémek újrahasznosítása is, amelyeknél szintén nem az újrahasznosítás tudományos és technológiai megoldásai, hanem a szemlélet, a gazdasági és politikai akarat, valamint az ebből fakadóan elégtelen infrastruktúra a legfőbb akadály.”

„Más kérdés, hogy a tényleges újrahasznosítás mértéke egyelőre meglehetősen gyengén muzsikál, főleg gazdasági és politikai okokból, ez azonban remélhetőleg a jövőben változni fog.”

Én egyre határozottabban azon a véleményen vagyok, hogy a technológiai áttörés a könnyebb feladat. A szemléletváltás és a társadalmi, politikai akadályok nem a „pusztán” és a „csak” kategóriába valók, hanem a legégetőbb kérdések, egyszersmind a legnehezebben áthidalható akadályok. Olyan időskálán mozognak ezek a változások, amely most nem biztos, hogy belefér: tipikusan a generációs skáláról beszélünk. 

Felületesen szemlélve azt hihetnénk, hogy jelentős előrelépések történnek ezen a téren: egyre több szó esik a fenntarthatóságról, tiltakozó megmozdulásokat szerveznek aktivisták, a jövő generációjának képviselői egyre aktívabban hallatják hangjukat. De valóban van ennek kimutatható hatása? Erősek a kétségeim. És ezek csak erősödtek, amikor az előző lakhelyemen az amúgy a Fridays for Future megmozdulásokon is résztvevő fiatalok által szétdobált gyorséttermi hulladékon kellett átgázolnom napi szinten. 

Egy az ingatlanárak által erősen szelektált lakóövezetben élek, ahol tipikusan diplomás, kisgyerekes, 30-as, 40-es éveikben járó szülők élnek. Ráadásul Németországról beszélünk, amely elvileg nagy hangsúlyt fektet a zöld kérdésekre. Ha valahol, akkor itt elvileg látni kellene a szemléletváltást. Lehet, hogy megfelelő kontextusba helyezve van kimutatható változás, de szerintem ez még mindig nagyon kevés. Elég végignézni a napi szinten kiérkező csomagokon és a szemétszállítókra váró hulladékhegyeken nem hogy ünnepekkor, de egy átlagos héten is ahhoz, hogy szembesüljünk a mértéktelen fogyasztással. És akkor ehhez még hozzátehetjük az évenkénti akár 3-4 külföldi nyaralást, vagy a heti rendszerességű étterembe járást. 

És ez itt a 22-es csapdája, amint arra a COVID éppen rámutatott! Ha mérhető módon csökken a fogyasztás, akkor azt alaposan megérzi a világgazdaság, ami növekvő egyenlőtlenséghez, megélhetési nehézségekhez, munkanélküliséghez, végeredményben társadalmi feszültségekhez vezet. A COVID lezárások eredményeként jobbára a szolgáltatások (utazás, étterem, rendezvények) igénybevétele csorbult, vásárolni, házhoz rendelni különböző termékeket továbbra is lehetett. És mégis, láttuk, látjuk a gazdasági következményeket. A fenntarthatóság érdekében - technológiai innovációk ide vagy oda - kevesebbet, sokkal kevesebbet kellene fogyasztanunk, ebben a két cikk és úgy általában majd mindenki, akit foglalkoztat a kérdés egyetért. Ez a kevesebb fogyasztás viszont úgy tűnik, hogy a jelenlegi növekedésfüggő gazdasági-társadalmi berendezkedéssel vagy egyáltalán nem kompatibilis, vagy legalábbis fájdalmas és időigényes lenne az összehangolás. Ez az ellentmondás mutat rá legjobban arra, hogy itt messze nem csak egy technológiai kérdésről van szó. 

Konklúzió

Konklúzió nincs, és nem is lehet, legfeljebb a pillanatnyi helyzetnek, ismereteknek, megfigyelt társadalmi folyamatoknak a fényében kialakult dinamikusan változó álláspontok, alapelvek, célkitűzések. Az előző szakaszt záró gondolataim alapján magamat inkább a pesszimista táborhoz sorolnám. Mondom ezt úgy, hogy a rektor úr jövendölését a 20 éven belül összeomló civilizációról túlzónak tartom (hogy mit is jelenthet az összeomlás, arról majd lesz még külön szó). De kérdés, hogy mennyire lényeges egyáltalán ez a szám… Változtat valamin az, ha nem 20 év múlva, „csak” 40, 60 vagy akár 100 év múlva omlik össze a civilizáció? Vajon tudnánk-e, tudunk-e élni az ebből a szempontból hosszabbnak mondható idővel, vagy egyszerűen csak későbbre, ismét túl későre halogatnánk a fájdalmas változásokat? 

Vékony a határvonal a farkast kiáltó fiú esete és a cselekvésre ösztönző túlzás között. Én a reális helyzetértékelés és megértés híve vagyok. Egyrészt a valóság mindenféle színezés nélkül is éppen elég aggasztó, másrészt az összeomlással kapcsolatos túlzó jóslatok hosszú távon rendre visszaütnek. Nézzük csak meg, hogy most milyen gyakran mutogatnak az olajjal kapcsolatos tévedésekre, és érvelnek erre hivatkozva amellett, hogy nincs semmi látnivaló! De be kell látnom azt is, hogy a tapasztalatok szerint lusták vagyunk, és nehéz már akár egy 60-100 éves időtávot is úgy kommunikálni, mint egy 20 éveset a mai szélsőségesen individualista, a pusztán a belátható jelennek és közeljövőnek (kinek mit jelent ez, ismét egy nagyobb új téma) élő korszellemben. Ez is aláhúzza a szemléletváltás fontosságát, és jelzi, hogy mekkora kihívással is állunk szemben: a korszellemnek, uralkodó világnézetnek kell változnia. 

Éppen emiatt vagyok borúlátó még úgy is, hogy a rektor úrnál optimistább vagyok… ugyanakkor semmiképpen nem vagyok technooptimista. 5 évvel ezelőtt egy bejegyzésben ezt írtam:

„A tudomány több kérdésre tud választ adni, mint gondoljuk; de kevesebbre, mint reméljük.”

A technológiai áttörések a megoldás, a katasztrófa elkerülésének szükséges feltételei, de önmagukban nem tudnak mindent megoldani. Ahhoz - csúnya, de a választások óta népszerű szófordulattal élve - politikát kell csinálni. Nem csak a politikusoknak… Látjuk, érezzük, értjük, hogy mennyire időigényes és nehéz feladat ez… 


• • •