Az előző bejegyzés alatt ismét felvetődött a blogon időszakosan visszatérő, a poszt témáját és címét tekintve teljesen jogos kérdés:
Adódik akkor újra a kérdés pár év távlatából, felelős ember-e az, aki a jelenben gyereket vállal?
Ez egy olyan filozófiai kérdés, amire jellegéből adódóan nem lehet abszolút, objektíve helyes választ adni. Mindenképpen függ ez az adott személy értékrendjétől, prioritásaitól, világnézetétől, sőt, az életkörülményeitől, lehetőségeitől is. Éppen emiatt nem szeretnék ebben az eredetileg hozzászólásnak induló írásban pálcát törni senki felett, nem szeretnék úgy tenni, mintha birtokomban lenne a bölcsek köve: egyszerűen szeretném megosztani az én személyes, saját életkörülményeim peremfeltételei mellett született válaszomat, amely lassan kristályosodott ki az évek során, és ami végsősoron elvezetett ahhoz, hogy Nyugat-Európában immár két kisgyermek felső középosztályhoz tartozó apukájának mondhatom magam.
Az idézett kérdést szerintem három szempontból érdemes vizsgálni:
- A születendő gyermek kilátásai szempontjából
- A bolygó – vagy talán szerencsésebb a természet szó használata - szempontjából
- A civilizáció szempontjából
Nézzük sorjában!
Minek ebbe a világba gyereket vállalni egyáltalán?
Ahogy egyre borúlátóbbá válnak a jövővel kapcsolatos jóslatok, úgy egyre gyakrabban vetődik fel ez a kérdés. Felelős ember-e az, aki ilyen jövőnek, ilyen viszontagságoknak teszi ki a megszületendő gyerekét?
Az előző bejegyzésben már tárgyaltuk az egyre jobban teret hódító pesszimizmust, és említettem, hogy magamat is inkább a pesszimista táborhoz sorolnám. Fontos hangsúlyozni azonban, hogy a pesszimizmus nem (feltétlen) egyenlő a reménytelenséggel, a feladással. Ha valaki annyira reménytelennek látja a civilizáció jövőjét, hogy úgy érzi, ennek nem teheti ki születendő gyerekét, akkor adódik a kérdés, hogy számára milyen más cselekedet nem veszti teljesen értelmét... Mi értelme van például ilyen fokú vélt kilátástalanság mellett felkelni minden reggel pénzt keresni, dolgozni menni, egyáltalán a jövőről gondolkodni, arról beszélni? Ha folytatjuk ezt a gondolatmenetet, akkor a végpont a teljes reménytelenség és lemondás, azaz a nihilizmus és a depresszió.
Ha nem is olyan távoli történelmi párhuzamokat keresünk, akkor feltehetjük a kérdést, hogy ilyen gondolkodás mellett mi történt volna a szüleink generációjával? Megszülethettek volna ők a szinte bizonyosnak vélt, nukleáris télbe torkolló harmadik világháború fenyegető réme mellett? Aligha...
Egyáltalán mi az a pont, mik azok a körülmények, amik mellett jobb el sem kezdeni egy amúgy egészséges életet? Elég kritérium az, hogy rosszabbak lesznek a boldogulás körülményei annál, mint amihez a szülők hozzászoktak? Ezt keveslem, hiszen a vasfüggöny keleti oldalán a 80-as években felnőve magunk is megtapasztalhattuk, hogy lehet boldog életet élni repülős nyaralások, új elektronikus kütyük, egész évben kapható déli-gyümölcsök, modern telekommunikáció nélkül is. Ez itt persze most egy szándékosan túlzó felsorolás, ami rögvest rávilágít az igazi kérdésre: mennyivel lesznek rosszabbak a körülmények (lévén a civilizációs összeomlást pedzegetjük), mi az a bizonyos határ? Én minden pesszimizmusom mellett is úgy gondolom, hogy Nyugat-Európában akármennyit is romlanak a körülmények, azok még valószínűleg így is sokkal jobbak lesznek a belátható jövőben, mint amit megtapasztalhattunk az emberiség történelmének úgy 98%-a alatt.
Még egy generációval hátrébb lépve az időben nagyszüleink példája kívánkozik ide. Apai oldalon mind a két nagyszülőm átélte a világháború borzalmait, hogy utána végül megérjék a 90-95 éves kort. Ha előre láthatták volna a világháború poklát, vajon őket vállalták volna az ő szüleik? Végül átélték a nehézségeket, megküzdöttek a kihívásokkal, és nyugodtan mondhatom, hogy úgy tekintettek vissza: boldog életük volt. Ha pedig a gyerekeimre gondolok: ha holnap véget érne az életük, akkor azt ugyan semmilyen formában nem tudnám elfogadni, de legalább tudnám, hogy boldog életük volt… Az élet ugyanis nem valami, ami majd lesz egyszer, ha majd elértük ezt vagy azt a kort, célt, állapotot. Az életünk az, ami most zajlik.
Úgy gondolom, hogy minden kornak, minden generációnak megvannak a maga kisebb vagy nagyobb kihívásai, és ezek hatása, mértéke nem jelezhető előre 100% pontossággal. A legtöbb, amit szülőként tehetünk, hogy megpróbáljuk legjobb tudásunk szerint felkészíteni rájuk a minket követőket, egyengetni az esélyeiket. Elsősorban azzal, hogy átadjuk nekik a saját tapasztalatainkat, tanácsainkat arra vonatkozóan, hogy miként lehet a kisebb-nagyobb nehézségek mellett is boldog életet élni. Másodsorban pedig azzal, hogy arra sarkalljuk őket: menjenek elébe ezeknek a kihívásoknak, próbáljanak meg időben alkalmazkodni... és ami a legfontosabb, egyáltalán gondolkodjanak róluk. Ahogy David Foster Wallace mondta:
„hogy hogyan éljetek le egy kényelmes, sikeres, tiszteletreméltó felnőtt életet anélkül, hogy közben belül halottak és öntudatlanok lennétek”
Ez az előző cikkben emlegetett szemléletváltás alapja.
Szót kér a bolygó
Az egyén megvizsgálása után ugorjunk a skála másik végére, és tegyük fel a következő kérdést: felelős dolog-e gyereket vállalni a bolygó/természet jövője szempontjából? Amikor a bolygó, természet, ökoszisztéma szavakat használjuk ebben a kontextusban, akkor rendszerint a tömeges kihalásokra, a mértéktelen környezetszennyezésre, az élőhelyek eltűnésére, egyszóval a minket körülvevő élő környezet pusztításra gondolunk. Ellenpontként megjelenik az „érintetlen természet” idilli és óhajtott képe.
Szerintem hiba a természetre és az emberre külön kategóriaként gondolni. Egyrészt ez már önmagában teret ad annak a gondolkodásmódnak, miszerint nekünk meg kell védenünk magunkat ettől a természet nevű dologtól (viharok, áradások, hideg, forróság, veszélyt jelentő állatok, kórokozók, stb.), kontrollálnunk kell azt, nem pedig élnünk benne, annak részeként. Másrészt pedig azt a látszatot kelti, hogy az emberiség egy a természettől független entitás. Utóbbi minden modernizáció, technológiai fejlődés ellenére is hatalmas tévedés, amint arra időről-időre emlékeztet minket például egy járvány, vagy az egy szárazság okán megcsappanó élelmiszerkészletek eredményeként kitörő forradalmak, esetleg egy erdei séta vagy a puszta téli napsütés hatására ránk törő jókedv.
A természet szónál leíróbb az ökoszisztéma kifejezés, ami nagyon helyesen azt sugallja: egy rendszerről van szó, amelynek elemei kölcsönhatásban állnak egymással. Az ember is a „természettel”. Kár lenne tagadni, hogy az emberiség hatása a többi komponensre aránytalanul nagy, semmi máshoz nem fogható, és ez nem csak az ipari forradalom óta van így. A 21. századból visszatekintve hajlamosak vagyunk a múlt harmóniájának romanticizálására, pedig mára már meglehetősen elfogadott tény, hogy a természettel való harmonikus, fenntartható kapcsolatot igen régen magunk mögött hagytuk. Gondoljunk csak az európai erdőségek gyakorlatilag felszámolására, vagy arra, hogy (amint azt például Harari Sapiensében olvashatjuk) még a letelepedés és a mezőgazdaság hajnala előtt miként irtották ki vadászó-gyűjtögető őseink az óriásemlősöket a Föld színéről.
Ennek fényében ha valaki fő célként, elsődleges prioritásként a természet – azt az emberen kívüli entitásként értelmezve - érintetlenségének visszaállítását jelöli meg, akkor ebben a világban definíció szerint az embernek úgy a Homo Sapiens megjelenése óta nincs helye. Ebben a vonatkoztatási rendszerben soha nem is volt felelős döntés gyermeket vállalni. A kérdés, hogy a jelenleg kibontakozó katasztrófának - gondolván akár a tömeges kipusztulásokra, akár az ember okozta klímaváltozásra – valóban egy ennyire fatalista, extrém álláspont-e az egyetlen alternatívája. Ez elvezet a következő ponthoz.
A civilizáció fenntarthatóságáról
Az egész gondolatmenet, cikksorozat kiindulópontja a civilizáció összeomlása/fennmaradása volt. Ha belegondolunk, akkor logikailag már a felvetés magában hordozza a választ a gyermekvállalás szóban forgó kérdésével kapcsolatban: a civilizáció ugyan összeomolhat az ismert körülményeknek köszönhetően, de emberek hiányában garantáltan össze is omlik, pontosabban nem létezhet. Újabb generációk nélkül egyszerűen kipusztulunk, és eltűnik a civilizáció, így ha a célunk a civilizáció valamilyen fenntartható formában történő továbbvitele, akkor ahhoz szükségesek a gyerekek is. Ilyen értelemben a gyermekvállalás első közelítésben felelős döntés, az igazi kérdés a hogyan.
Ahogy azt az előző pontban láttuk, az ember, a civilizáció nem egy önmagában létező, természettől független entitás. Nincs fennmaradó civilizáció az emberi élethez szükséges biológiai feltételek teljesülése nélkül. Emiatt az ökoszisztéma óvása, kímélése nem egy opcionális extra kéne legyen, hanem a civilizáció projektjének szerves része. (Hogy a mai ember magának érzi-e egyáltalán a civilizáció projektjét, azaz érdekelt-e annak ápolásában, átörökítésében, hajlandó-e tenni érte, az egy másik, később tárgyalandó téma, amely szintén kapcsolódik meglátásom szerint a gyerekekhez is.)
A Föld véges mivolta annak minden következményével együtt egy adottság. Nehezen vitatható az, hogy tetszőlegesen sok embert tetszőleges életszínvonalon nem tud ellátni. Emiatt egy exponenciálisan növekvő népesség fenntarthatóság szempontjából nem opció. Mit jelent ez az egyén felelősségére nézve? Itt Kanthoz és az ő kategorikus imperatívuszához fordulok:
„Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elveként érvényesülhessen.”
Kicsit hétköznapibb nyelvre ezt valahogy úgy lehet lefordítani, hogy „cselekedeteinket annak fényében válasszuk meg, hogy lehetségesnek tartjuk-e, hogy mindenki más is ugyanúgy cselekedjen”. Ez tulajdonképpen a „viselkedj úgy, ahogy másoktól elvárod, hogy veled viselkedjenek” népszerű szülői intelem általánosításának is tekinthető. Kant gondolata különösen releváns a fenntarthatóság szempontjából: egyedül megengedhetem magamnak például, hogy egy Hummerhez hasonló benzinzabáló szörnyeteggel járjak a sarki pékségig is merő kedvtelésből, hiszen mit számítok én milliárdnyi ember közt… de ha elképzelem, hogy mindenki más is így cselekszik, akkor már más az összkép.
Nem nehéz innen már kitalálni, hogy hova akarok kilyukadni: az egyes ember gondolhatja, hogy vállalhat akár 6-7 gyereket is nyugodtan, hiszen vannak éppen elegen, akiknek nincs is. De vajon mi történne, ha mindenki így tenne, és generációnként triplázódna a népesség? Ezen logika mentén elindulva lehet vitatkozni a gyermekek számáról figyelembe véve azt, hogy valahol 2,1 környékén van a konstans népesség megtartásához szükséges egy nőre eső születések száma, de annyit minimum ki lehet jelenteni – hangsúlyozom, a fenti gondolatmenet és szűk szempontrendszer tükrében -, hogy családonként legfeljebb két gyermek még nem összeegyeztethetetlen a civilizációról való felelős gondolkodással.
A puszta gyermekvállalással viszont nem ér véget a felelősség kérdése. Ahogy a környezetemben látom, a szülők jóvoltából elég széles spektrumon mozog az, hogy azok a vállalt gyerekek mennyi erőforrást élnek fel, mennyire terhelik meg az ökoszisztémát. Felelős szülőként ezt szem előtt kell tartani, ahogy az igazi nagy, generációs feladatot is: olyan szemlélettel, értékrenddel felruházni utódainkat, amelyeknek köszönhetően a civilizáció (és ezzel együtt az ökoszisztéma) fennmaradásában érdekelt, sőt, aktív szerepet játszó tudatos polgár válhat belőlük.