Véleményem szerint ez a tényleges, bullshit-mentes értéke a liberális oktatásnak [liberal education]: hogy hogyan éljetek le egy kényelmes, sikeres, tiszteletreméltó felnőtt életet anélkül, hogy közben belül halottak és öntudatlanok lennétek; a fejetek és a természetes alapbeállításotok szolgálatában, ami miatt teljesen és totálisan egyedül lesztek, nap mint nap.[…]Az egyetlen dolog, ami nagy I-betűsen Igaz, az az, hogy dönthettek, hogyan szeretnétek látni. Szerintem ez az oktatás igazi szabadsága; ez jelenti azt, hogy megtanultok kiegyensúlyozottnak lenni. Hogy tudatosan eldönthetitek, mi jelentőségteljes, és mi nem. Eldönthetitek, hogy mit bálványoztok.
- David Foster Wallace -
Ez a bejegyzés körülbelül olyan váratlanul, kontextus nélkül születik, ahogy a Végtelen tréfa lábjegyzetei csapnak le az olvasóira. Ha jól emlékszem ezzel a regénnyel kezdődött… valamilyen listán bukkantam rá a címre, és így ismerkedtem meg a szerző, David Foster Wallace nevével, gondolataival, tragikus sorsával.
A regényre magára csak lassan szántam rá magam, mert a kritikák egy része inkább elriasztott. Túl nagy feladatnak tűnt, nem voltam benne biztos, hogy szeretnék ennyi időt áldozni erre a besorolhatatlan, megfoghatatlan, egyedi, helyenként abszurdba hajló mondatfolyamra. Annál jobban érdekelt viszont maga az író. Először talán csak egy cikket olvastam róla, de az annyira megfogott, hogy elkezdtem falni a Youtube-on található interjúkat, és megnéztem az „A turné vége” című róla szóló filmet is (ami kategóriákkal jobb szerintem a Port.hu-n található pontszámánál… a Metacritic értékeléseit sokkal közelebb érzem a magaméhoz). Teljesen magával ragadott mindaz, amit közölni akart.
Sokan és sokat írtak David Foster Wallace-ról, és nem hiszem, hogy én ehhez sajt kútfőből bármi igazán értékeset hozzá tudnék tenni. (Ajánlom ehelyett minden érdeklődőnek a Rolling Stone cikkét kezdésképpen; illetve a ZDF angol nyelven készült videóinterjúját telis-tele idézésre méltó, örökre a memóriába égő gondolatokkal.) Azt a hamis látszatot pedig végképp nem szeretném kelteni, hogy én a Végtelen tréfának akár csak a töredékét megértettem volna. Hogy megdöbbentett, elgondolkodtatott, meglepett, megnevettetett, megrázott, az biztos. Hogy néhány mondata családi szállóigévé vált, az is. Hogy a számtalan utalás, összefüggés tetemes része rejtve maradt előttem, azt is garantálom. Hogy jó volt-e? Egy ideje egy könyv vagy egy film „jóságát” inkább az emlékezetességében mérem. Ha gyakran eszembe jut belőle valami (már itt is idéztem), akkor emlékezetes volt függetlenül attól, hogy az egész tetszett-e vagy jó volt-e a szó köznapi értelmében. A Végtelen tréfa pedig nagyon emlékezetes volt. De mint említettem, most nem erről akarok írni.
Most csak egyszerűen szeretném megosztani Wallace egy diplomaosztón mondott „Ez a víz!” című beszédét, amit időről-időre újra és újra meghallgatok, legutóbb éppen az elmúlt hetekben. Rám óriási hatást gyakorol minden alkalommal. Olyannyira, hogy mivel éppen a blog költöztetésekor hallottam először, egy ideig gondolkoztam az oldal „Ez a víz!”-re való átnevezésére is az új kezdet jegyében. De nem ragozom tovább, átadom a szót:
(Szerencsére elérhető már egy magyar nyelvű fordítás is, ami ugyan helyenként kicsit döcög, de ettől függetlenül a lényeget nagyon jól visszaadja, köszönet a Preprocessor blog szerzőjének érte!)