Az űr, amit Tamás Gáspár Miklós maga után hagyott

„Róma is elpusztult, a mi kultúránk is el fog pusztulni. Ezek ideiglenes, bizonytalan értékű dolgok.”

- TGM - 

Már napok óta Tamás Gáspár Miklós halálának a hatása alatt vagyok. Utoljára Baló György búcsúzásakor éreztem hasonlóan magam. Nem csak egyszerűen szomorú vagyok, mert elment valaki, akit tiszteltem, akinek a véleménye érdekelt, akit egyedinek és különlegesnek tartottam, hanem ürességet érzek. Ürességet, mert nem tudom elhessegetni azt az érzést, hogy elment valaki, akihez fogható már nem lesz… aki nem csak abban az értelemben pótolhatatlan, hogy minden ember, minden személy egyedi, hanem a közéleti tevékenysége szempontjából, össztársadalmi szinten is.  

Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy ez biztos amolyan kognitív torzítás: most decemberben szembesültem vele ismét, hogy noha a labdarúgó világbajnokság végül még mindig jobban beszippantott mint az előzetesen sejtettem, a „fiatal” sztárok nem tudják ugyanazokat az érzelmeket, ugyanazt a kötődést kiváltani belőlem, mint azok, akikkel kvázi együtt nőttem fel a képernyők előtt ülve. Ez viszont semmilyen objektív mérce alapján nem jelenti azt, hogy Pedri, Mbappe vagy Neymar kategóriákkal gyengébb játékosok lennének Iniestánál, Henry-nál vagy Rivaldónál. Ez csak egy érzés, mondhatni az öregedés természetes velejárója. Baló és TGM esete azonban más: olvasom a nekrológokat fiatalok és idősek, barátok és ellenfelek tollaiból, és mind ugyanazt sugallják… Ez nem hamis nosztalgia. Egy korszak, egy szellemiség, egy életfilozófia egyik utolsó közéleti képviselője távozott. Félek tőle, hogy a mai világunk, amelyben fuldoklunk a ránk ömlő impulzusokban, amelyben az információmennyiség roskadó súlya alatt figyelmünk minden pillanatban ezernyi szilánkra törve gurul szerteszét, amelyben minden pillanatban az előző hatása alatt vagyunk, amelyben nem hogy „nincs időnk” elolvasni, amit TGM elolvasott, de nincs módunk, erőnk, igényünk az önálló gondolatok fonalaiból hozzá hasonló módon igazán egyedi szőttest készíteni, szóval hogy ez a világ már nem tud hozzá hasonló gondolkodókat kitermelni… vagy ha mégis sikerül, azok nem tudnak hozzá hasonló ismertségre, közéleti jelentőségre szert tenni. 

Sokan és sokat írtak már az elmúlt napokban az életéről és a munkásságáról. Nem érzem azt, hogy én ehhez bármi lényegeset hozzá tudnék tenni. Személy szerint nekem nagyon tetszett Kele János Facebook bejegyzése: 

„Okosabb volt nálunk, és ebből nem volt hajlandó titkot csinálni. Egyenesebb, kérlelhetetlenebb is volt nálunk - és ezt sem rejtette véka alá. 

Ezért lett végül mindünk közül ő a legszabadabb.

Tévedésből, kevélységből, vagy félreértésből, de többnyire pesszimistának hittük - végül a lényegben igaza lett. Igaza lett abban hová, merre tart ez az ország, és abban is, lesz, lehet-e vajon bárki, aki megállítja ezen az úton.

A rendszerváltás talán legnagyobb tragédiája, miszerint kívülállóvá kellett lennie ahhoz, hogy önmaga maradhasson.

Nem egyetérteni is kiváltság volt vele, mert ez azt jelentette: legalább részben érted, mit mond, legalább valamelyest tudni véled, hol állsz hozza képest.

Hiányozni fog.”

Egy percig nem gondolom én sem, hogy akárcsak a töredékét megértettem annak, amit olvastam tőle, de az biztos, hogy nagy hatással volt rám nem csak a gondolatai, hanem a meggyőződése, az egyenessége, az őszintesége révén. A különböző blogjaim kommentjei közt rendszeresen linkeltük az írásait, idéztünk tőle. Számomra az egyik legemlékezetesebb véleménycikke – legyen ez még oly triviális is az esszéihez, egyéb meglátásaihoz képest – az volt, amelyben kifejtette már valamikor 2012-13 (!) környékén talán egy jobbikos parlamenti felszólalás nyomán, hogy milyen veszélyes útra léptünk. Egy nagyobb gondolatív mintegy mellékszálaként néhány bekezdésben leírta, hogy milyen veszélyeket rejt magában az, ahogy szépen lassan, lépésről-lépésre szokunk hozzá a közbeszéd színvonalának romlásához. Óva intett attól, hogy ezt pusztán esztétikai kérdésnek tekintsük, hiszen ezáltal olyan fogalmak, olyan vélemények válnak fokozatosan elfogadottá, megszokottá, amelyek egy nagy ugrás keretében teljes egészében vállalhatatlanok maradnának. 10 évvel később mi mást mondhatnék, mint amit Kele megfogalmazott: pesszimistának hittük, végül lényegében igaza lett. Elég elolvasni nem hogy egy kommentmezőt vagy egy Facebook posztot, de egy nyomtatásban megjelenő publicisztikát vagy parlamenti beszámolót.

Az említett cikket sajnos nem találtam meg, pedig a HVG oldalán a mai napig olvashatóak az egykoron rendszeres írásai.  Ajánlom továbbá a 444 átfogó nekrológját megannyi idézettel és linkkel, illetve a Mércén még a 70. születésnapja apropóján csokorba szedett válogatott írásainak böngészését is. Ugyanezen az oldalon jelent meg pár hete az előző bejegyzés egyik utolsó hozzászólásában linkelt „Öt tanács a hazának” című esszéje, ami így utólag akár búcsúüzenetnek, hagyatéknak is tekinthető. Az írás első része „Előszó” cím alatt szerepel, és be kell valljam, ebből szinte alig-alig értettem valamit. De senkinek ne szegje ez kedvét, olvassa el bátran magát az öt tanácsot. Ezzel kapcsolatban a Diétás Magyar Múzsa spórolta meg számomra a fogalmazás fáradalmait: 

„Azt hiszem a legméltóbb nekrológot TGM-nek mindenki azzal írhatja meg, ha ezt a hosszú és elég nehéz szöveget értő módon elolvassa és végiggondolja. Szokásos fordulat, hogy a halott megtért teremtőjéhez. Nos TGM megtért a rációhoz és a humánumhoz, ahhoz a két értékhez, amelyben én mint ilyen Múzsa alapító izé is mélységesen hiszek, és amelyek amúgy TGM írásait mindig jellemezték, még ha a rációt olykor néhány tucat oldalnyi tudományos kommunizmus alól is kellett előbányászni. Nem tudom, és most már lehetetlen is tudni, hogy mit akart ezzel az írással TGM alkotni, de így frissen végigolvasva a legfőbb értéke ennek az írásnak, hogy szép. Na nem azért mert jó olvasni. A szokásos tekervényes stílusa ebben a búcsúlevélben is megkeseríti az olvasó életét. Viszont olyan valami sugárzik át rajta, amit talán kevesen várnának a mindig fájdalmasan realista szerzőjétől: hit. Persze már maga az írás létrejöttének ténye is feltételezi ezt, hiszen hit nélkül nemhogy tervezgetni, de még javaslatokat tenni se lehet. A szerző itt már tudta, hogy terveznie felesleges, javasolni viszont azt kell, ami a vég biztos tudatában a legjobb javaslatnak tűnik. Az pedig mind az öt tanács alapján úgy tűnik, hogy az ész és a humánum volt. TGM nem az az ember volt, aki hiú reményekről írt, legalábbis életének nem abban az utolsó húsz évében, amikor olvastam az írásait. Most sem azt teszi, nem reménykedik, hanem hisz abban, hogy ha ezt az öt tanácsát megfogadja a haza, akkor fényre derülhet. Egyben leírja, hogy a fényre derülés után is permanens konfliktus lesz az életünk. Nem tudom hogy halt meg. De azt gondolom, hogy ha fájdalmak és félelmek között is, ez után az írás után nyugodtan. A feladatot itt hagyta imádóinak és kritikusainak. Igaz, sose ígért mást.”

A felsorolást hosszan lehetne folytatni, de zárásként hadd osszak meg még két gondolatot. Az elsőt a fentebb említett cikkét keresgélve találtam egy régi hozzászólásomban, amelyben egy másik cikkéből idéztem egy a közbeszéd színvonalának említett romlásához áttételesen kapcsolódó fájdalmasan szép és azóta szokás szerint csak még aktuálisabb gondolatot: 

"Bizonyára megfigyelte a nyájas olvasó, hogy a sajtószerte elhatalmasodott idétlen élcelődés, szellemeskedés, jópofáskodás, vidor gorombáskodás mennyire összefügg a könnyelmű, felelőtlen, minden szenttel szemben közönyös, derűs lélektelenséggel. Ez mindent lekicsinyít. S ami kicsi, arra kis megoldások is jók.

De a kis megoldások semmit se érnek, ha a baj nagy."

A másik pedig egy interjúrészlet, amely a Partizán maratoni emlékműsorában került bevágásra: 

Azt hiszem ez a két idézet számomra tömören összefoglalja Tamás Gáspár Miklós lényegét! Hiányozni fog ő, és az általa képviselt embertípus is!