Egy friss amerikai felmérés szerint a legtöbb ember ma nem tud megnevezni egyetlen olyan személyt sem, akit befolyásosnak tart a saját közösségén belül. Az 1950-es években egy hasonló kérdésre tipikusan helyi üzletemberek, vállalkozók nevei jelentették a választ. (Nem szerencsés, hogy az ember általában kénytelen az USA-ban készült tanulmányokra hivatkozni, de szétnézve a saját környezetemben nincs nagyon okom feltételezni, hogy Európában nagyon más lenne a helyzet.)
Első közelítésben letudhatnánk mindezt annyival, hogy nincs itt semmi látnivaló: a helyi üzleteket ellehetetlenítették a behemótok és az online kereskedelmi platformok, a sarki ABC helyett az Amazonra járunk… ennek megfelelően nincsenek is helyi üzletemberek, illetve a szerepük a közösség szempontjából jelentéktelenné vált, válik. De mi van akkor, ha nem vagy nem csupán a befolyásos személyek hiányoznak, hanem maga a helyi közösség? Mi van, ha maga a helyi interakció szűnt meg? Ez persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy bezárkózva, elszigetelve, magányosan töltjük minden időnket, csak azt, hogy megváltozott a tipikus közösségek jellege. A forrásul szolgáló cikk szóhasználatával élve a horizontális közösségek helyét egyre inkább a vertikálisak veszik át. Nézzük meg mit is jelent ez, és mi következik ebből!
A horizontális közösségünkhöz azok tartoznak, akik egyszerűen fizikailag a közelünkben élnek. A szomszéd, a boltos, a benzinkutas, az óvónők, a tanárok, a háziorvos, stb. A történelem során az emberek elsöprő többsége ilyen közösségekben élte le életét, szinte kizárólag a horizontális közösségéhez tartozó személyekkel lépett kapcsolatba.
Vertikális közösségek alatt olyan embercsoportokat értünk, amelyek tagjai nem feltétlenül élnek közel egymáshoz, esetleg még csak nem is találkoznak életük során. Ezeket a csoportokat tipikusan a közös identitás, közös érdeklődés, közös értékek tartják össze, a fizikai közelség nem játszik szerepet. Az internet csodálatos és kimeríthetetlen táptalaja ezeknek a társulásoknak, amelyek gombamód kezdtek szaporodni és behálózni az életünk minden területét. Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy az internet előtt nem léteztek vertikális közösségek. A legkézenfekvőbb példa a nemzetközi tudományos közösség, amely jóval a telekommunikáció széleskörű elterjedését megelőzően összefonódott a kezdetben csak papíron kiadott publikációk, személyesen megtartott előadások, mai szemmel végtelenül lassú levelezések révén. Az interakció ritkább és lassabb volt, de létezett. Enélkül aligha mondhatta volna Newton, hogy „óriások vállán álltam”. Az internet és a közösségi média viszont egészen új dimenziókat nyitott, és mára már a legtöbb ember életében a vertikális közösségek jóval hangsúlyosabban jelennek meg a horizontálisoknál. Ez pedig számos következménnyel jár.
Ahogy láttuk, a vertikális közösségek a közös identitás, közös értékrend, közös érdeklődés köré szerveződnek. Mivel a fizikai közelség nem számít, így méretük nagyságrendekkel haladhatja meg egy egyén tipikus horizontális közösségének méretét. Ez hozzájárul ahhoz, hogy napjainkban egyre inkább az identitáspolitika kerül előtérbe, hiszen ezeket a nagyobb csoportokat célszerűbb politikai értelemben célozni, mint a kis lokális közösségeket. A helyi ügyek helyett a figyelem tehát a közös identitásra és az adott címkéhez tartozó „csomag” egyéb járulékos elemeire összpontosul. Pontosabban azok egy részhalmazára.
Az egy meghatározott identitás mint szervezőelv körül kialakuló online – mára gyakorlatilag csak ilyenekről beszélhetünk - vertikális közösségeket ugyanis tévedés lenne az adott identitást magukénak vallók összességével azonosítani. Itt elkerülhetetlenül van még egy szűrő: azok hangját hallani, akik ezekben a közösségekben aktívak, hangosak. Ez ugyan nem szükségszerűen, de tipikusan mégis az extremitások irányába viszi el a diskurzust. Ezzel párhuzamosan ez a környezet kedvez annak, hogy egy adott közösség tagjainak a véleménye egyre homogénebbé váljon, ami kevesebb teret hagy az intellektuális kísérletezésnek, az új, innovatív megoldások szárba szökkenésének. Pedig kiváltképp a turbulens változások idején szükség van erre, lévén az ismeretlennel farkasszemet nézve senki nem tudja a garantált siker receptjét az asztalra tenni. (Erről részletesebben a még a New Dealen megjelent „Amit meg kell tenni…” című bejegyzés első felében lehet olvasni.)
Természetesen vannak kivételes szigetek az internet óceánjában, semmiképpen nem akarok egy fekete-fehér képet festeni. De mind ismerjük a már a nevük révén determináló Facebook csoportok valóságos armadáját. Az igazi kérdés az arány, illetve az, hogy a rendszer jellegéből adódó tipikus kapcsolati háló minek kedvez, és a mögöttünk hagyott évtized tapasztalatai minimum aggasztónak mondhatóak.
Problémás lehet már az is, ha valaki beleragad egy virtuális buborék által erősített alternatív valóságba. Sokan és sokat írtak már erről, a legtöbbünknek valamilyen tapasztalata is van a jelenségről. A megkerülhetetlen, a vertikális közösség által propagált nézetektől, azok valósággal ápolt viszonyától független konfliktus azonban ott jön elő, hogy míg a szociális hálónk egyre inkább vertikálisan terjeszkedik, addig a mindennapjainkat még mindig a fizikai valóságban, a saját horizontális környezetünkben éljük le, és bár ezzel ma már megdöbbentő módon nem mindenki ért egyet, de meg merem kockáztatni, hogy ez így is fog maradni. Eredendően lokálisak például az életünket nagyban meghatározó közszolgáltatások: az utak, az iskolák (bár a COVID után éppen zajlik ennek a roppant fontos lokális összetartó elemnek a lebontása virtualizálása), a kórházak, a vízvezeték, a parkok, a tömegközlekedés, a sort hosszan lehet sorolni. Ha valamivel probléma adódik ebben a lokális valóságban, akkor egy demokráciában arra megoldást kell találni, amihez szükséges valamiféle lokális közmegegyezés elérése a tágabb horizontális közösségen belül. Ismert pszichológiai tény, hogy a véleményünket leginkább a saját közösségünk tagjainak véleménye befolyásolja. Ez a „saját” azonban egyre inkább az identitás, értékrend köré szerveződő, távoli helyeket összekötő vertikális közösséget jelenti, ami két szomszéd esetében is radikálisan különböző lehet. A közösségek fentebb említett dinamikája révén ezek az álláspontok hajlamosak idővel meglehetősen merevvé válni, és mindez hozzájárul ahhoz, hogy nehezebb lokális, horizontális konszenzust kialakítani.
A másik következmény – erről szólt az előző bejegyzés -, hogy a lokális problémák eleve háttérbe szorulnak:
„A hírfogyasztás csatornái tipikusan nem lokálisak, a hírek legnagyobb hányada a saját szerkesztőséggel bíró országos tévécsatornák, újságok, rádiók, online híroldalak révén kerül be a köztudatba vagy olyan online terekben kap szárnyra, amelyek szintén túlnőnek egy adott település, közösség határain. Nem is beszélve az őket övező diszkusszióról, ami egyre gyakrabban szintén az online térben zajlik. Az, hogy a közösségi élet színtere a lokális terekből (helyi kocsma, templom, piactér, fodrász, sportpálya) egyre inkább áttevődik a kiterjedt online térbe, hozzájárul a lokális történések, lokális problémák iránti érdeklődés elveszítéséhez, hiszen utóbbiak nehezen tudnak ebben a tágabb közegben kollektív élményt, kollektív témát biztosítani.”
A határokon átívelő vertikális közösségek kollektív témái szintén jobbára globálisak lesznek. Ennek eredménye a „forró témák” importálása tipikusan az angolszász világból függetlenül attól, hogy azok mennyire relevánsak az adott környezetben, társadalomban. Például az elmúlt két évben szerintem több cikk született az amerikai rendőrség és a rasszizmus viszonyáról vagy a polgárháborús szobrok eltávolításáról, mint a romák magyarországi helyzetéről.
A fenti következmények lassan és az egyén szintjén majdhogynem észrevétlenül halmozódnak a háttérben miközben a legtöbben – főleg a COVID adta lökés óta – egyre inkább elmélyedünk az egyre természetesebbé váló online világban és a vele járó vertikális közösségekben. Még talán hiányérzete sincs mindenkinek egészen addig, amíg nem szembesül egy váratlan helyzettel, amelyben szükség van egy másik személy jelenlétére: késik a vonat, és valakinek fel kell vennie a gyereket az óvodából; betegség vagy baleset miatt szükség van valakire, aki segíteni tud a bevásárlással; fel kell vinni egy nehéz bútort az emeletre, stb. (A szolgáltatások „Uberesítésével” persze ezekre a helyzetekre is próbálnak praktikus megoldást találni az élelmes vállalkozók, ami egy új kasztrendeszer létrejöttének irányába mutat, de erről majd máskor.) Ilyenkor a kényszer és a szükség a fizikai valóságra vetíti a virtuális közösségeket, és a megjelenő lefedetlen foltok világítanak rá igazán egy szoros horizontális közösség hiányára, amelynek eredménye az alanyra hirtelen rászakadó, kortünetként is jellemezhető felismerés saját magányosságáról…
-----------------------------
Forrás
A bejegyzés alapjául Noah Smith „Vertical Communities” cikke szolgált.
Az írás elején említett tanulmány: „Public perceptions of local influence” - Joshua Hochberg and Eitan Hersh
-----------------------------
Feliratkozás
Aki nem akar lemaradni az új bejegyzésekről illetve a kommentek közt előkerülő fontosabb linkekről, ajánlókról, de azért nem kattint minden nap, iratkozzon fel itt a blog Substack hírlevelére/értesítőjére!