Az élet számos területén belefutok abba a problémába, hogy amíg nincs a fejemben egy többé-kevésbé kész terv, vázlat, addig inkább nem is állok neki egy adott projektnek, hiszen nem látom magam előtt a struktúrát. Így vagyok az írással is most: nehéz nekiállni az előző posztban emlegetett gondolatfoszlányok közötti rendrakásnak. Nem látom az egységes, valahonnan valahova tartó ívet, amire felfűzhetném a bejegyzések sorát. Mivel a cél éppen az írás révén való gondolkodás lenne, így nincs más választásom, valahol bele kell kapnom ebbe a szövevényes hálóba, és el kell kezdeni kigobozni azt a bizonyos felfűzni valót. Kezdjük a decemberben befejeződő labdarúgó-világbajnoksággal!
Az elmúlt nagyjából öt évben a foci iránt érzett lelkesedésem igen erőteljesen megcsappant. A Bajnokok Ligája kieséses szakaszára még bekapcsolódom, de jobbára ott is csak a kedvenc csapatom meccsei erejéig, bajnoki meccseket pedig évente ha hármat látok. A világbajnokság közeledtével sem éreztem sem várakozást, sem izgalmat. Gondoltam a csoportok után majd bekapcsolódom, de lehet azt is csak félgőzzel. Aztán máshogy alakult… Kétségtelen, hogy ebből a tornából láttam a legkevesebbet azóta, hogy aktívan követem a sportágat, de meglepetésemre így is jobban beszippantott az egész annál, amit előzetesen vártam. Még úgy is, hogy a játékosok nagyrészét már csak névről ismerem legfeljebb, kezdőcsapatot talán egyet sem tudtam volna fejből hiba nélkül, és részben az ebből fakadó távolságtartás miatt érzelmileg sem voltam igazán elkötelezett semelyik gárda irányába, maximum pislákoló szimpátiáról lehetett beszélni. Mindezek ellenére sok időt töltöttem el a meccsek és a kapcsolódó események online követésével, kibeszélésével, érdekelt a narratíva alakulása. És talán éppen ez az utóbbi tevékenységkör a magyarázat a miértre: a foci VB a kollektív élmények egyre szűkülő körébe tartozik. Az előző nap mindenki ugyanazt a meccset látta, ugyanaz foglalkoztatja, ugyanarról beszél. A téma előjön, előjöhet az online fórumoktól kezdve a családi asztalon át a munkahelyen keresztül az esti edzésig mindenhol, és senki nincs pár résszel lemaradva, vagy senki nem darálta még le az egész tornát egy ültő helyében. Egyre fogy azon élmények köre, amelyekről ez elmondható lenne.
Nem szeretnék visszakanyarodni a tévé előtti időkre, mert egyrészt már sokat írtak arról, hogy a televízió miként vett el időt számos más, addig megszokottnak mondható közösségben űzött kikapcsolódási formától; másrészt ez az idő már nem fog visszajönni. Maradjunk tehát az internet előtti tévés időknél, a 80-as, 90-es éveknél, amelyekről már személyes élményeim vannak. A tévénézés ugyan ritkán közösségi tevékenység, de kezdetben a szűkös kínálatnak köszönhetően mégis tudott kollektív élményt adni úgy is, hogy mindenki egyedül vagy éppen szűk családi körben űzte saját otthonában. Emlékszem arra, ahogy az óvodában lelkesen beszéltük meg az Elsüllyedt világok vagy az „A titokzatos aranyvárosok” legutóbbi részét, ahogy arra is, ahogy kvázi a komplett felnőtt lakosság egyszerre szegeződött a képernyők elé, mert érkezett a Dallas új epizódja vagy éppen az aktuális Friderikusz produkció. Másnap aztán mindez témát adott, hiszen mindenki ugyanazt látta. Nem volt nagyon hova kapcsolgatni.
A tévécsatornák sokasodása, a kínálat valóságos felrobbanása, a Youtube és a streaming platformok mindezt felszámolták. Mindenki mást néz, de legalább máskor vagy más tempóban. Vannak ugyan igen népszerű sorozatok, de a kommunikáció ezekről is kvázi lehetetlen: jaj, ne mondd el, még nem tartok ott, beszéljünk másról; már nem emlékszem pontosan, egyben lenyomtam 1 hónapja az egészet, stb.
A szinkronitás ilyen módon történő elvesztése még a focira is igaz. Anno televízión fordulónként egyetlen Bajnokok Ligája találkozó volt elérhető szerdánként 20:45-kor. Ha szerencséje volt a szurkolónak, akkor éppen az ő szeretett csapatát láthatta, ha nem, akkor nézett kettő másikat. Aztán másnap megbeszélte az osztályban vagy a munkahelyen a látottakat. Ma már online bármelyik találkozó elérhető, de pusztán a tévén is több közül lehet választani. Nem is beszélve a hétvégi kínálatról, amelynek keretében az összes neves bajnokság összes meccse közül lehet szemezgetni. A kínálat sokkal szélesebb lett, a kollektív élmény pedig elveszett vagy legalább széttöredezett a bőség zavarában. Ebből ad vissza valamit a foci VB! És talán ennek is köszönhető részben az amerikai foci, az NFL népszerűsége is, hiszen az európai foci hétvégi kínálatával szemben sokkal kevesebb mérkőzés kerül terítékre, és azok is jobbára eltolva, egymás után következnek.
A jelek arra mutatnak, hogy szükségünk van ilyen kollektív élményekre, ha másért nem is, legalább azért, hogy legyen miről beszélni olyan társaságokban is, amelyekben személyes dolgokat azért nem feltétlen osztanánk meg. Érzésem szerint részben ez a szükséglet táplálja a hírekre és a bulvárra való igényt is. A tágabb értelemben vett hírek – legyen szó akár világpolitikáról, akár valamely celeb éppen kipattanó botrányáról – jellegüknél fogva egy adott időponthoz köthetőek. Ezen nem változtat a megváltozott médiakörnyezet sem. Ha maga a hír tárgyát képező esemény nem is feltétlenül tegnap történt, a hírré válás jól meghatározott pillanata révén aktualitásra tesz szert. Ilyen módon az aktuális hírek kollektív élménnyé tudnak válni. Szerintem ez hozzájárul – még ha tudat alatt is - ahhoz, hogy a mindennapokra gyakorolt tényleges hatásukhoz, a napi szintű egyéni döntésekkel kapcsolatos jelentőségükhöz képest aránytalanul sok időt töltünk a tágabb értelemben vett hírek fogyasztásával. Eme hangsúlyos szerep aztán oda vezet, hogy a velük kapcsolatban megfogalmazott álláspontjaink – melyek tovább erősítik a kollektív élményt a saját buborékunkon belül – az identitásunk fontos részévé tudnak válni, de ez már egy másik téma.
A hírfogyasztás csatornái tipikusan nem lokálisak, a hírek legnagyobb hányada a saját szerkesztőséggel bíró országos tévécsatornák, újságok, rádiók, online híroldalak révén kerül be a köztudatba vagy olyan online terekben kap szárnyra, amelyek szintén túlnőnek egy adott település, közösség határain. Nem is beszélve az őket övező diszkusszióról, ami egyre gyakrabban szintén az online térben zajlik. Az, hogy a közösségi élet színtere a lokális terekből (helyi kocsma, templom, piactér, fodrász, sportpálya) egyre inkább áttevődik a kiterjedt online térbe, hozzájárul a lokális történések, lokális problémák iránti érdeklődés elveszítéséhez, hiszen utóbbiak nehezen tudnak ebben a tágabb közegben kollektív élményt, kollektív témát biztosítani.
Ironikus, hogy a közösségre való igény ilyen módon való kiélése éppen a „lokalitást” bomlasztja (legyen szó akár a közösségről, akár a lokális eseményeknek tulajdonított jelentőségről, az azokban való szerepvállalásról), ugyanakkor fizikailag definíció szerint még mindig saját lokális környezetünkben élünk. Mindez nem marad következmények nélkül, de erről majd később, egy másik bejegyzésben lesz szó.
Feliratkozás
Aki nem akar lemaradni az új bejegyzésekről illetve a kommentek közt előkerülő fontosabb linkekről, ajánlókról, de azért nem kattint minden nap, iratkozzon fel itt a blog Substack hírlevelére/értesítőjére!