A törést 2016 második fele hozta el. A Brexit majd Trump első eljövetele és a nyomukban keletkező véleményörvény egy sajátos élethelyzetben értek: hónapokon át munkát kerestem, emiatt nem csak rengeteg időm volt, de a keresés okozta stressz miatt a kelleténél kevesebb önuralmam is, a problémáimról való figyelemelterelést meg valósággal szomjaztam. Nemcsak a híroldalakat böngésztem szüntelen, de kattintottam az ismerősök által a Facebookon megosztott vonatkozó cikkekre és a Nou San Trafford blog hozzászólásai közt előkerülő linkekre is. Napok, hetek teltek el az emlékezetes politikai vihar tudósításainak, véleményeinek, megfejtéseinek záporában. Úgy éreztem, hogy már néhány offline töltött óra alatt lemaradok. Magam is posztoltam, vitatkoztam, megosztottam. Nem tartott sokáig észrevenni, hogy minden ilyen szeánsz után rossz közérzettel, tompa fejfájással, a mentális fáradtság érzetével csuktam le a laptopot. A változás mégsem hirtelen jött, hanem egy a felismerést követő lassú, többlépcsős folyamat eredményeként.
Elsőként az aktuális hírek felől az azokat némi lemaradással követő átfogóbb, hosszabb, magyarázó írások felé fordultam. De a The Atlanticnak, a New Yorkernek, a Wirednek és társaiknak köszönhetően hamar kiderült, hogy ilyenből is szinte korlátlan mennyiség áll rendelkezésre. Egy ideig nyugtattam (áltattam?) magam azzal, hogy végre minőségi tartalmakat fogyasztok, amiknek hála nem csak követem, hanem értem is az eseményeket, de be kellett látnom, hogy miként az alkoholista is alkoholista marad attól még, hogy pancsolt bor helyett drága whiskey-t dönt magába literszámra, úgy félórás esszék ide, díjnyertes oknyomozó anyagok oda, én is hírfüggő, vérbeli newsjunkie maradtam. Ezen a ponton tettem fel magamnak először a kérdéseket, amelyekre máig nem tudtam minden igényt kielégítő válaszokat adni: mi a hírfogyasztás célja, értelme, egészséges és/vagy elvárható mértéke?
Csöncsön: Az ókori görögök idiótának nevezték azokat, akik nem érdeklődtek a közügyek iránt. Nem kérdés, hogy az ember nem zárkózhat be pusztán a privátszférájába, hiszen a politikai döntések akkor is hatnak rá. Ráadásul létezik úgynevezett társadalmi felelősség is: az embernek nemcsak magát, de a körötte lévő világot is jobbá teheti, ha tisztában van azokkal a folyamatokkal, amelyek azt alakítják. Az úgynevezett „nagy emberek” mindig érezték is ezt a felelősséget, és aktívan igyekeztek tenni a „nagyobb rész” boldogulásáért. Szóval nem is lehet kérdés, hogy a világot, a köz eseményeit figyelni kell. (És németül itt a muss igét használnám, nem a sollt: azaz belülről jövő kényszerként fogom föl ezt a kellt.)
A kérdés csak az, hogy pontosan milyen híreket figyeljünk. Hiszen a hírek mennyisége gyakorlatilag végtelen lett. A despotikus rendszerek, illetve a világ legkülönfélébb politikai kalandorai rá is jöttek arra, hogy ki is használható ez a jelenség a saját javukra: a temérdek hírrel olyan zajt lehet kelteni, amelyben lényeges és lényegtelen közti különbség elvész. Sokatmondó az új kifejezés: hírgyártás. Kétségtelen, a híreket gyártani is lehet, azaz a hírek többé-kevésbé attól függetlenül termelődnek, ami a világban voltaképpen megtörténik.
Churchillnek volt az a híres mondása, hogy csak annak a statisztikának hisz, amelyet ő maga hamisított meg. Ennek ismeretében is mégis úgy vagyok: vonzódom a statisztikákhoz, a számokhoz, az adatokhoz, és legszívesebben csupa olyan cikket olvasnék, amelyben adatok vannak. Ezért én egy idő óta (talán bölcsészektől szokatlan módon) leginkább csak gazdasági híreket olvasok. Mondható, hogy mindig az egyedi esetek az érdekesek, és ez így is van. Minden emberélet egyedi, és azt, akivel tragédia történik, a legkevésbé sem vigasztalja, hogy esete statisztikai szempontból „kivétel”, vagy hogy valamilyen tendencia ellenében történt. Ha valaki autóbalesetben meghal, annak rokonait nem vigasztalja, hogy esetleg csökken az autóbalesetek száma. De engem ezek a tendenciák mégis mindennél jobban érdekelnek, mert az ezekből kirajzolódó kép mégis csökkenti annak veszélyét, hogy egyetlen esetből kiindulva általánosítsunk.
Persze az nagyon igaz, hogy minden statisztikával óvatosan kell bánni. Nem azért, mert magukat a számokat hamisítják (természetesen esetenként ez is előfordulhat), hanem mert minden statisztika egy bizonyos szempont szerint „méri” a valóságot. Azaz mindegyik már eleve értelmez, sohasem arról van szó, hogy objektív leírását adná a valóságnak. Szóval mindig pontosan meg kell nézni, el kell olvasni, hogy melyik adatsor miről szól. Ebben természetesen tudatos trükközések is lehetségesek, sőt általánosak is (inkább egyébként ilyesmire utalhatott Churchill is, mint maguknak a számoknak a hamisítására).
Az, hogy az adatokból ki milyen következtetéseket von le, már többnyire ideológiai kérdés; természetesen ez nagyon érdekes tud lenni, de a mai médiaviszonyok között sajnos leginkább ebben figyelhető meg nagyon durva polarizálódás. Igaz, ez még mindig jobb, mintha a vélemény kimondója egyáltalán nem is hivatkozna adatokra, hanem egyszerűen csak a saját ideológiai alapállását fejtené ki. Na, ez utóbbi viszont számomra ma már roppant unalmas.
M.: Az idióta szó hétköznapi használata mára ugyan eltávolodott az eredeti ókori jelentéstől, de az nem változott, hogy senki nem szeretne idióta lenni, legkevésbé annak látszani. Érdekes módon ennek egyik szükséges feltétele (legalábbis egy bizonyos társadalmi rétegben) kapcsolódik az eredeti jelentéshez: annyira illik tájékozódni a közügyekről, hogy az ember képes legyen alapszinten részt venni egy aktualitásokról folyó társalgásban. Ettől azonban még nem válunk görög polgárrá, hiszen az egyes ember potenciális hatása nagyon más. A görög polgártól elvárás volt a tájékozódás, mert aktívan és rendszeresen részt vett a városállam életének alakításában a direktdemokrácia keretein belül. Ezzel szemben ma mindössze legjobb esetben 4-5 évente az urnák elé járulhatunk megválasztva a véges és oly gyakran a személyes preferenciánkkal cseppet sem átfedő kínálatból a képviselőinket. A hatás kisebb, a politikával való kapcsolat az idő döntő hányadában egyirányú: hírfogyasztóként tipikusan csak befogadók vagyunk, nem cselekvők, az ókori fórum helyett vállalati ebédlőkben, asztaltársaságok keretein belül, online fórumokon és üzenőfalakon imitáljuk a görög polgárt, de a cserépszavazáshoz képest kicsit olyan ez, mint játékpénzzel tőzsdézni egy szimulátorral: az ember tanul belőle, a teljes folyamatot modellezi, de a végén a valóságot nem tudja általa direkt mód alakítani.
Ez pedig egy dilemmához vezet, mert bennem (és szerintem igen sok más emberben is) ott motoszkál az a bizonyos belső késztetés, amiről beszélsz. Ha ennek a késztetésnek engedünk, akkor igazad van: „a kérdés csak az, hogy pontosan milyen híreket figyeljünk”. De ennek szűrése, megválasztása egyre nagyobb munka, egyre több idő, mert a zaj és önmagában az információ mennyisége növekszik, miközben a ráhatás lehetősége és mértéke csökken. Ez az elbillenő arány el tud jutni egy olyan az egyéni beállítottságtól függő kritikus pontra, amelyen túl jön egyfajta kiégés: az ember inkább elzárkózik. Előbb csak passzívan, talán maga sem veszi észre, hogy egyre többször csak görgeti a főcímeket, de már nem képes végigolvasni az írásokat; később aktívan, amikor már fel is teszi az addigra már költőivé váló kérdést magának: kell ez nekem?
Nagyon megmaradt az emlékezetemben egy sok évvel ezelőtti eset. Feleségemmel megnéztük az „A Föld sója” című letaglózó dokumentumfilmet, amiről akkor egy blogbejegyzést is írtam. Amikor ő ezt szóbahozta a magasan képzett, intelligens kollégái közt, egyikük nekiszegezte a kérdést: és most miért jobb neked, hogy tudsz erről? Jellemző módon akkoriban ez a kérdés nem volt értelmezhető számomra. A meggyőződésem szerint ez nem jobb vagy rosszabb kérdése volt: többet tudni önmagában véve érték, még ha terhet is jelenthet. Mára azonban elbizonytalanodtam. Olyan mennyiségű és részletességű információ áll rendelkezésünkre, amellyel szinte lehetetlen megbirkózni. Ahogy arról a tavalyi kiégésről szóló bejegyzésemben írtam, már a puszta feldolgozása, szelektálása, követése is megterheli a nem erre tervezett idegrendszerünket. De ha ezzel meg is küzdünk, még mindig ott marad a tehetetlenség jelentette lelki teher, amit a fentebb emlegetett immár ismeretre alapuló késztetés és a ráhatás, a változtatás képességének szinte teljes hiánya közti feszültség táplál.
A következő logikus kérdés, hogy miként lehet hatni az időszakonként leadott voksokon túl. Nyilván nem lehet mindenki aktivista. Az én lelkialkatom például tökéletesen alkalmatlan erre a szerepkörre. A maga szerény módján blogot írni, a magunk számára fontosnak tűnő dolgokról tájékoztatni egy ilyen tevékenységnek tekinthető, ez azonban magában hordozza annak veszélyét, hogy az ember épít magának egy saját buborékot, a saját ideológiájának a rabjává válik, és ahogy fogalmaztál, egyszerűen unalmassá válik. A minket körülvevő zaj egy parányi, alig kihallható zöreje lesz.
Ilyen körülmények közt az egyes ember szintjén érthető, ha valaki úgy dönt, hogy neki ez az egész már nem kell, és hátat fordít a hírek világának. Ha azonban a Kant-féle kategorikus imperatívusz fényében vizsgáljuk a dolgot, akkor ez a választás már nem megengedhető, hiszen ha mindenki így tenne, akkor az katasztrófához vezetne. Elég szemügyre venni a világban jelenleg zajló politikai folyamatokat, az alacsony választási részvételeknek köszönhetően végbemenő nagy horderejű eseményeket. Ilyen szempontból vizsgálva nem potyautas magatartás-e a „kiszállás” mellett dönteni, amit csak azért tehetünk meg, mert mások hajlandóak tovább viselni a terhet? Ha pedig az, akkor hol van a visszahúzódás etikus határa? A választásokon való aktív, tájékozott részvételnél? A főcímek pásztázásánál? Napi x percnél? A saját meggyőződésünk rendszeres, nyilvános hangoztatásánál? Netán egyenesen a különböző mozgalmakban való részvételnél? Vagy az, hogy mit kezdünk a tájékozottsággal már egy független kérdés, az eseményekről való tájékozódás önmagában véve egy érték volna: cél, nem pedig eszköz?
Cs.: Ismerős élmény, hogy egy egykor hallott és akkor abszurdnak érzett mondat idővel értelmet nyer, jelentéssel töltődik föl. Valóban érdemes mindig megkérdőjelezni az evidensnek hitt dolgokat. Lényegében a filozófiának ez a kezdete. Evidens, hogy tájékozódni kell – mondja bennünk valami. De csakugyan, még az athéni demokráciának is megvoltak a maga társadalmi körülményei, és ha azt is gondoljuk, hogy talán ma is az volna a legideálisabb, ha viszonylag kis városokban élnénk, amelyek fejlődésére minden polgárnak rálátása volna, tudomásul kell vennünk, hogy ez ma nincsen így (az otthonunk egy globális falu), és mindenekelőtt ehhez kell alkalmazkodnunk. Ha nem tudunk (így vagy úgy) alkalmazkodni, akkor belepusztulunk. Tehát talán csakugyan legitim lehet a kivonulás. A „kivonulás” szó egy másik nyelven egyébként úgy hangzik: szecesszió. Nem tudom, te hogy vagy vele; én imádom a szecessziót. Csodálom a századforduló épületeit, Lechner és társai építménycsodáit, de azt is, ahogyan például a költészetbe is bekúszott a szecesszió, még ha ott külön stílusirányzatként nem is azonosíthatjuk. Nagy távlatból nézve azonban nagyon is látszik, hogy a szecesszió sem volt (nem is lehetett) kivonulás abból a társadalomból, amelyben megfogant. A grandiózus építkezések nagyon is egy olyan (kapitalista) termelési rendszer részei voltak, amely ellen elvi alapon az irányzat föllépett. Két következtetés vonható le ebből. Az első a kevésbé szimpatikus nekem. Eszerint a „kivonulás” mindig csak képmutatás lehet, valójában nem hiteles. Ahogy József Attila fogalmazott: „ügyeskedhet, nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret”. A második következtetés az, hogy a kivonulás igénye mégiscsak átformálja a közeget, amelyből kifakadt. Igen, a szecessziós művészet is ugyanabban a kapitalista termelési keretrendszerben működött, mint előtte az akadémikus (az építészetben Magyarországon ez ekkor historizmus formájában jelentkezett, német nyelvterületen Gründerzeitstilnak mondják), azt mégis jellegzetesen átformálta, belülről alakította át. Én azt hiszem, minden igénybejelentéssel valahol ennyit érhetünk el: belülről formáljuk át a valóságot, amelyben élünk. Egy másik példa lehet erre a Kádár-korszak könnyűzenéje, amely nyilvánvalóan komoly rendszerellenes felhangokkal bírt, létezésével mégis magát a rendszert tette élhetőbbé.
Ha megvizsgáljuk ezt a magatartást az általad említett kanti mérlegen, akkor hiábavalósága már nem is tűnik olyan hatalmasnak. Mert ha mindenki bejelentené a kivonulás igényét, abból talán egyáltalán nem élhetetlen társadalom alakulna ki, hanem (megint József Attilát idézem; mondjuk őt nagyjából mindig mindennel kapcsolatban lehet, valami egészen hihetetlenül sokoldalú és mély gondolkodású elme volt): „dolgozó nép okos gyülekezete”, ahol a tagok elvégzik a maguk munkáját, ugyanakkor folyamatosan fenntartják a „kivonulás” igényét, vagyis azt, amivel ezt az egész beszélgetést elkezdtük: tudni, mit kell tenniük érte, hogy jobb legyen.
Talán önbecsapás ez? Így vigasztalom magam, hogy nem vagyok éppen aktív a közügyekben, és nem látom módját annak, hogy a ránk telepedő komplex (politikai és gazdasági, egymással részben összefonódó) rendszereket saját erőből megváltoztassuk? Lehet. De még nagyobb önbecsapás volna azt hinni, hogy az indulat önmagában előrébb visz. Akárhogy is van, mindenkinek magában kell rendeznie a kérdést, mire alkalmas, miben a legjobb, és hol tehet a legtöbbet a közös dolgainkért.
M.: A képmutatásra való hivatkozás egy számomra is ellenszenves, veszélyes út. Senki nem tökéletes, ezért a hitelesség feltételéül szabni a tökéletességet egy a leginkább nihilizmus és cinizmus jellemezte világhoz vezet, amely implicit módon tagadja a tanulás eszméjét, az ambíció létét. Hiszen miben állnak ezek? Olyan dolgokra törekedni, olyan célokért dolgozni, amelyekre jelenleg nem vagyunk még képesek, de szeretnénk azzá válni. Aligha véletlen, hogy ez a jellemzés oly ismerősen csenghet egy olyan korban, amelyben mindennek visszakereshető nyoma marad, ezzel jól dokumentálva az ember „tökéletlenségét”, vagy az akként értelmezett természetes változását. Walter Russell Mead mondta egyszer egy podcastban az emberi állapot eme jellegzetességére reflektálva, hogy „képmutatás nélkül nem lenne morális iránymutatás”. Ez a morális iránymutatás - legyen bármily képmutató is - az első lépés egy olyan lassan testet öltő új normarendszer felé, amely aztán belülről formálja a valóságot, ahogy írtad.
Mondhatnám, hogy az Úr útjai kifürkészhetetlenek, mert véletlenül éppen a napokban hallottam Paul Kingsnorth „A keresztény civilizáció ellen” címet viselő előadását, amelyben éppen a kivonulásról és a belülről történő átformálásról beszélt. A mélyen vallásos író amellett érvel, hogy nincs olyan, hogy keresztény civilizáció, mert egy civilizáció a hierarchiájával, a seregeivel, a vezetőivel, a szervező elemként megjelenő kapzsiság által hajtott gazdaságával szükségszerűen szembe megy Jézus tanításaival. Jézus nem szervezett felkelést Róma ellen, nem ígért egy a meglévő államhatalom megdöntése utáni új földi birodalmat, nem voltak miniszterelnöki vagy császári ambíciói. Azt mondta: változz meg! Fordulj el a megszokottól, változtasd meg a gondolkodásod, változtasd meg a szíved, hogy miként látsz! És ez hozta magával a világ megváltozását, az azóta számtalan birodalmat túlélő, évezredeken átívelő kulturális transzformációt, amely a nem vallásos emberek értékrendjére is döntően kihat. A fenti terminológiánkkal élve belülről formálta át a valóságot.
Kingsnorth szerint ez a feladatunk a mai felbolydult világunkban is: a transzformáció, nem pedig a fennálló világrend megvédése, ahogy azt a képmutató módon magukat kereszténynek valló politikai keresztények hirdetik, hiszen annak központba állítása bálványimádás. (A teljes gondolatmenetet persze nem lehet ilyen tömören hűen visszaadni, mindenkinek ajánlom az előadás megtekintését, vagy a szöveg elolvasását.)
Ha ezt elvi síkon elfogadjuk, akkor – alighanem a transzformáció részeként – még mindig meg kell küzdenünk legalább két szorongató érzéssel a közügyek és hírek kontextusában.
Az egyik az, hogy míg a művészetben megjelenő szecesszió anélkül színesíti a palettát, hogy eközben felerősítené az elfordulást kiváltó környezet és uralkodó irányzatok negatív vonásait, addig a közügyekből való kivonulás felerősíti azok hangját, akik aktívak maradnak. A belülről jövő kulturális transzformáció lassan ható mivolta szükségszerűvé tesz egy átmeneti időszakot, amiben a kivonulók által negatívnak ítélt vonások felerősödnek. A krisztusi példánál maradva: Róma évszázadokkal Jézus után vált kereszténnyé. A modern életszemlélet eseményhorizontja folyamatosan szűkül, és nemhogy évszázadokban, de tipikusan már generációkban sem gondolkodunk. Lehet, hogy ez paradox módon éppen a változás ellen hat lévén a transzformáció lassan érő gyümölcsei kívül kerülnek az egyén által fontosnak ítélt időtávon?
A másik érzés a FOMO (fear of missing out), a szorongás, hogy lemaradunk valamiről: a hírek napi követése nélkül rossz döntéseket hozunk majd. Számomra nagyon nehéz ezen túllépni, pedig érdemes lenne helyén kezelni a hírek jelentőségét. Mikor hoztál az életed napi, operatív vagy akár stratégiai szintjén olyan döntést, amit a politikai, közéleti hírek befolyásoltak? Én nagyon kevés ilyen példát tudok felhozni, kritikus jelentőségűt pedig talán egyet sem. Néhány hete például visszaváltottam a megmaradt néhányszáz dolláromat euróra Trump hatására, de az a néhány százalék ide vagy oda nem bír semmilyen jelentőséggel, ez is inkább egy elvi lépés volt, egy irrelevanciába vesző hangyabokányi személyes tüntetés. Nem vagyok rá büszke, sőt, de a német híreket sem követem szorosan, alig tudnék néhány politikust megnevezni, de nem vettem észre, hogy emiatt bármi hátrány ért volna. Ahogy a magyar hírek kényszeres követése sem szolgál semmilyen előnnyel. És az érzés mégis megmarad.
Cs.: Egyebek között azért is vannak erős ellenérzéseim a „cancel culture” ideológiájával szemben, mert éppen arra a tökéletességeszményre épít, amely szerintem is végsősoron cinikus és nihilisztikus világképhez vezet. A múlt hősei korántsem voltak tökéletes emberek, és különösen a jelen normáit visszavetítve tűnhetnek föl árnyoldalaik. De nem is azért tartjuk hősöknek őket, mert tökéletesek voltak, hanem mert olyan gondolatokat és viselkedésmódokat sugároztak környezetükre, amely a világ jobbá válását eredményezte. Ezek a gondolatok és viselkedésmódok azok, amelyekre koncentrálnunk kell, ha a múltban hősöket keresünk. És azokat is mindig kontextualizálni érdemes, azaz tudni, hogy mindegyik kornak megvoltak a maga előítéletei, melyek alól még az egészen kivételes emberek sem vonhatták ki magukat teljes egészében. A mi korunkban is számtalan ilyen van: épp az a lényegük, hogy észre se vesszük őket. Azt hisszük, hogy természetesek, holott a legkevésbé sem azok.
De úgy látom, egészen egyetértünk a „tökéletesség” elutasításában, ami konkrétan azt is jelenti, hogy mindenhonnan az értékeket érdemes fölcsipegetni, és nem a vélt-valós hibák alapján ítélkezni. (Ez nyilvánvalóan nem a kritikus gondolkodás elutasítását jelenti; épp ellenkezőleg.)
Abban viszont nem biztos, hogy egyetértünk, hogy amennyiben a közügyek megtárgyalásában a hangosabbak, agresszívabbak és a kulturális-társadalmi-gazdasági transzformációt nem igénylők lépnek föl aktívabban, az rövid távon az átalakulás ellen hatna. Nem becsülöm le a mindenféle arcú propaganda erejét. Szörnyű károkat tudnak ezek okozni. De az „életet” nem feltétlenül csupán a Facebook-kommentek és a törvényhozók alakítják. Azt hiszem, eltorzul a látásunk, ha nem figyeljük meg, hogyan alakítják a hétköznapokat a napi rutin szerint dolgozó emberek. Mióta elolvastam Hans Rosling: A tények című kötetét, még a korábbiaknál is inkább hajlamos vagyok azokra a változásokra fókuszálni, amelyek a politikai habzáson kívül, azokkal mintegy párhuzamosan történnek. Nemrég megnéztem a József Attiláról szóló Reménytelenül című filmet. (Nem nevezném remekműnek, de jó szívvel ajánlom mindenkinek, mert nagyon tanulságos és érdekes.) Százharminc évvel ezelőtt az, hogy egy gyereket az anyja folyamatosan bántalmaz, jóformán „természetesnek” számított. Ma már ezen az emberek túlnyomó többsége felháborodna. Apró változás? A politika és a törvényhozás hozta el? Kérdéses. Hajlok rá, hogy úgy higgyem: létezik egyfajta „soft power” a világban, amely a hétköznapi pletykákból, a napi beszélgetésekből, kávészünetekben kikotyogott félmondatokból jön létre, és lehet, hogy sokkal nagyobb hatása van a világra, mint képzelnénk. Más kérdés, hogy az online térbe áttranszportált kommunikáció hogyan torzítja el és fordítja visszájára ezt a „soft powert”. E tekintetben nem áll távol tőlem némi pesszimizmus.
M.: Az általad „soft powerként” aposztrofált jelenség minden bizonnyal létezik, ezt némi odafigyeléssel napi szinten tapasztalhatjuk. Nevezhetjük ezt egyfajta kulturális, társadalmi inerciának is: a szokásokat, gondolatokat, hagyományokat, az embereket foglalkoztató kérdéseket, az uralkodó világnézetet nem lehet csak úgy egyik napról a másikra megváltoztatni. Sokan próbálkoznak ezzel különböző módokon: politikusok, propagandisták, aktivisták, újságírók, művészek, filozófusok, vagy akár a mikrokörnyezetükben a mindennapi küzdelmeiket vívó hétköznapi emberek is. Hatásuk mértéke természetesen különböző, a spektrum a jelentéktelentől a történelemkönyvek lapjaira kívánkozóig terjed, de mégis mind hozzájárul ahhoz a kollektív erőhöz, amely a kultúra tehetetlen tömegét végül szépen lassan új irányok felé fordítja. Aki túl hirtelen, túl formabontó módon próbál változtatni ezen, az „megelőzi a korát”, radikalizmusként érzékelt nézetei ritkán találnak meghallgatásra. Néha pedig nincs is semmilyen tudatos próbálkozás a háttérben, egyszerűen történik valami rendkívüli, ami megragadja az emberek figyelmét, megállásra és elgondolkozásra késztet, szétfeszíti a korábbi keretrendszereket. Kolumbusz nem azért indult útnak, hogy elindítsa a felvilágosodáshoz és a tudományos forradalomhoz vezető hosszú folyamatot azáltal, hogy bebizonyítja a világnak: van még mit felfedezni! (A témában minden érdeklődőnek ajánlom David Wootton The Invention of Science című lenyűgöző könyvét.) Mark Zuckerberg aligha látta előre a kollégiumi szobájából, hogy hova vezet majd a lányok pontozására heccből összeütött kis programja. Steve Jobs munkássága az okostelefonok révén nagyobb hatást gyakorolt a mindennapjainkra, mint az információs forradalom ama sorsfordító korszakában elnöklő George Bush majd Barack Obama.
Paul Kingsnorth úgy fogalmaz, hogy a napi események, az aktualitások olyanok, mint a víz felszínének fodrozódásai, amikor egy felszínre bukkanó uszony felszántja azt. A lényeg nem a kis hullám, hanem a felszín alatt úszó nagy hal. Ő mítoszoknak nevezi azokat a mélyben munkálkodó, rajtunk túlmutató, akár évszázadokon vagy évezredeken átívelő erőket, amelyeknek felszíni manifesztációja a politika és a kultúra. A rajtunk túlmutatót itt úgy kell érteni, hogy egy egyén sem uralja a mégis egyének cselekedeteiből, gondolataiból összeálló áramlatot. A tájékozódni vágyó ember célja tehát az lehetne, hogy figyelmünket ezeknek az áramlatoknak szenteljük az általuk gerjesztett hullámok helyett. Az igazi vezető pedig arról ismerszik meg, hogy merő hullámlovaglás helyett magukon az áramlatokon próbál változtatni. A kulturális trendek, a technológiai változások többet elárulhatnak arról, hogy merre tart a világ, mint a közéleti hírek. Tipikusan mégsem tudjuk elfordítani a tekintetünk utóbbiakról, vagy csak komoly odafigyelés és önkontroll árán. Miért?
Az én elméletem az, hogy ezek az aktualitások témát adnak. Lehet róluk beszélgetni, vitatkozni olyan emberekkel, akikkel személyes dolgokat nem osztunk meg (például kollégákkal), illetve akikkel amúgy kevés a kapcsolódási pont. Mivel mindenki személyre szabott módon streamelhet filmeket, zenét, választhat a végtelen mennyiségű könyv közül, de még a Bajnokok Ligája vagy hétvégi bajnoki meccsek közül is relatíve szabadon szemezgethet, így kevés a kollektív, szinkronban lévő élmény. A napi hírek, különösen a nagy figyelmet kapók, ilyenek. Szinte mindegy, hogy melyik híroldalra, megyünk fel, melyik híradót kapcsoljuk be, az interpretáció ugyan széles határok között ingadozhat, de az esemény bekövetkeztének híre eljut hozzánk. Témát ad, mint a mindig kéznél lévő időjárás, ráadásul az ilyesfajta tájékozottságnak (vagy annak látszatának) a megfelelő körökben van egyfajta presztízse is van. Ha valóban ez rejlik a dolog mögött, akkor szándékoltan provokatív jelleggel odáig is merészkedhetnénk, hogy feltegyük a kérdést: funkcióját tekintve miben más ez, mint az aktuális valóságshow vagy X-faktor kibeszélése?
Cs.: Éppen most olvastam el Roger Scruton: Hogyan legyünk konzervatívok című könyvét. Írtam róla bővebben is, mert mélyen megragadott, nagyon fontos gondolatokat tartalmaz. Ő is, mint általában a konzervatív gondolkodók, az alulról építkezésben hisz. Vagyis világunk kihívásaira akkor tudunk megfelelően válaszolni, ha nem parancsszóra, egy felülről kialakított hierarchia jegyében próbálunk alkalmazkodni hozzájuk, hanem azokban a kisközösségekben, melyek spontán szerveződnek. Ehhez persze kell egyfajta emberekbe vetett bizalom, az a hit, hogy az egyének jobbá szeretnék tenni saját környezetüket, vagyis ha látszólag „magára hagyjuk” a társadalmat, akkor az fejlődni fog. Az államnak nem diktáló, alakító, hanem szabályozó szerepe van: kereteket szab, megtiltja a bizonyíthatóan ártalmas dolgokat, de egyébként nem avatkozik bele a kisközösségek spontán életébe.
Közel áll hozzám ez az elgondolás, mindenesetre fényévekkel közelebb, mint azok a totalitárius rendszerek, amelyek át akarják alakítani az emberi viselkedést. Egyének mindazonáltal mindig lesznek, akik mélyen elégedetlenek azzal, ahogyan az emberek spontán szerveződnek és élnek, tudnának, el tudnának képzelni sokkal jobbat is. Megelőzik a korukat, vagy legalábbis képesek kipillantani belőle. „Korszerűtlen” emberek, abban az értelemben, ahogy Nietzsche használta a szót. Nem biztos azonban, hogy az ilyen emberek elgondolásaira politikát lehet építeni. Scruton írja éppen Nietzschéről: „Visszatekintve a „szabad szellem”, az Übermensch és a hatalom akarásának tömjénezése vakságról árulkodik azzal kapcsolatban, mi is történhet, ha ezek a dolgok nála kevésbé intelligenseknek is fejükbe szállnak.” Hasonlót gondolok egyébként az általam igen kedvelt Michel Foucault elgondolásairól is, aki – filozófiai értelemben egyébként helyesen – kimutatta, hogy az emberi berendezkedések mindegyike olyan hatalmi struktúrákat képez, amelyek nem természetesek, vagyis, röviden szólva, minden relatív, „objektív” értelemben egyik rend sem jobb a másiknál. A gondolat az egyén szintjén hihetetlenül felszabadító, de amikor egy egész politikusi, közéleti generáció a foucault-i elvekre kezdte építeni a nyugat-európai politikát, olyan problémák támadtak belőle, melyeket alig győzünk kezelni. Vagyis a világ „megváltoztatása” roppant veszedelmes terep, hiszen sohasem lehet arról szó, hogy egyetlen egyén (vagy egy hatalmi struktúra) az összes többinek az akaratát kiolthatja: minden változás egy beláthatatlanul komplex hálózatban történik, ahol minden apró változás kihat millió másikra, és következményeik ezeknek többnyire el sem képzelhetők. Ezért érdemes roppant óvatosnak lenni minden radikalizmussal: sohasem lehet tudni, nem éppen az általa remélttel ellentétes irányba forgatja-e a világ szekerét.
Amit a politikáról mint beszédtémáról írsz: egyre inkább úgy érzem, avagy inkább tapasztalom, hogy a napi hírek sem képesek kollektív élményként működni, egészen egyszerűen azért, mert politikai elfogultságoktól függően mindenki mást tart hírnek. Olyan buborékok alakulnak ki, amelyek egymásnak szinte már a létezéséről is alig tudnak. Hír az, hogy Hatvanpusztán zebrákat tartanak? Egy ellenzéki véleménybuborékban igen. Egy fideszes buborékban nem ez a hír, hanem egy németországi késeléses támadás. Talán mindkét buborék tagjai „hallottak” a másik számára fontos hírről, de jelentéktelennek értékelik, nincs számukra a dolognak hírértéke, relevanciája. Ahogyan egy kitűnő publicista fogalmazott: ma már nincsenek diskurzusok a politikai ellenvélemények között, csak tábortüzek vannak, és lassan mindenki odamegy valamelyik mellé melegedni.
-----------------------------
A rovat korábbi cikkei
- A változás számtalan árnyalata
- Élet a Földön kívül
- Az emlékek szövevényes és foszladozó hálójáról
- Az idő sűrűjében
-----------------------------
Feliratkozás
Aki nem akar lemaradni az új bejegyzésekről illetve a kommentek közt előkerülő fontosabb linkekről, ajánlókról, de azért nem kattint minden nap, iratkozzon fel itt a blog Substack hírlevelére/értesítőjére!