Valamikor a harmadik bútorboltokban töltött napunk során valósággal arcul csapott a sokféleség monotóniája. Németországban voltunk már akkor is. Az első bútorozatlan albérletünkbe költözésünk okán ott álltunk körülbelül a hetedik üzlet végeláthatatlan termében, amikor a nézelődéstől, összehasonlítgatástól és a folyamatosan a háttérben zümmögő, zörejjé tompuló zenétől megfáradt idegrendszerem számára a képek kezdtek összemosódni: ez szinte mind ugyanaz! A látszólag végtelen választék egyes példányaiból alig kell valamit gondolatban elvenni, hogy lássuk: valójában néhány alaptípus köszön vissza árnyalatnyi különbségekkel megteremtve a sokszínűség és a bőséges kínálat illúzióját.
Hét és fél évvel később végre saját ingatlanba költözhettünk. Egy újépítésű (2015) lakótelep egy sorházának legszélső darabjára sikerült lecsapni éppen a COVID előtt. Örömünk határtalan volt, pedig két évvel korábban, a keresés megkezdésekor ezt a hirdetést talán meg se néztük volna. Aztán lassan hozzászoktunk a realitáshoz. Az épület lényegében egy hasáb, miként majd mindegyik másik is a lakótelep új részén. Borsos ára ellenére minden létező formai és kivitelezési kérdésre a lehető legegyszerűbb választ adja. Az egész lakótelep derékszögek, sima sík felületek, fehér és helyenként halványszürke által dominált látképét csak itt-ott szakítja meg némi félénken pislákoló pasztell szín, amelyek azonban ezzel csak még jobban kiemelik a háttér monotóniáját.
A világ uniformizálódik és sterilizálódik, a tech szektor hatása az esztétikát sem hagyja érintetlenül: „letisztult” formák; sima, csillogó, sík felületek mindenütt. Az egykor a helyi sajátosságokat és kultúrát visszatükröző kávézók is egyre inkább egy Apple üzletre hasonlítanak világszerte.
Forrás: Alex Murrell – The Age of Average
Nem pusztán a funkció forma és megjelenés felett aratott praktikus diadaláról van szó (noha például az autóiparban kétségkívül szerepet játszik az aerodinamikailag hatékony formához történő konvergencia). Nem is csak arról, hogy mindez a sorozatgyártás szükségszerű velejárója lenne, hiszen egy díszes öntőformából is lehet aztán számolatlanul ontani a lámpaoszlopokat. De nem tesszük. Kényelmesebb megspórolni az extra erőfeszítést. Ebben a kényelemben mintha már nem hinnénk a hétköznapi szépség értékében, vagy legalábbis abban, hogy a széles közönség mindezt „megérdemelné”. A szépséggel együtt pedig a nemtörődömség áldozatául esik a harmónia is. Különösen szembeötlő tud ez lenni a modern városokban. A személyes kedvenc példám a világhírű kölni dóm, és a méltán teljesen ismeretlen pályaudvar közvetlenül mellette:
.jpg)
A modernitás, trendiség és a díszítések, klasszikus formák közt nincs asszociációs kapcsolat, sőt, egyenesen ellentétben állónak érezzük a fogalmakat, a harmóniára való törekvés pedig csupán optimalizálandó hatékonytalanság. Mindennek azonban nem kellene feltétlenül így lennie.
Ezeket a kérdéseket és gondolatokat járja majd körbe Sheehan Quirke most induló „The Modern World” című sorozatában, melynek első, bevezető darabja a múlt héten jelent meg „How Did the World Get So Ugly?” címmel. Mind tartalmilag, mind képileg csodálatosan megkomponált, a klasszikus televíziózás szépségét megidéző alkotás. Mindenkinek jó szívvel ajánlom!
-----------------------------
A projekt hírlevelére itt lehet feliratkozni, a szerző Substack oldala pedig itt olvasható. Sheehan itt publikált a sorozathoz egy bevezető cikket is, amelyben választ ad sok olyan kérdésre, kétségre, ellenvetésre, amelyek joggal merülhetnek fel esetleg a videó kapcsán, és amely rávilágít a téma és saját hozzáállásának komplexitására.
További cikkek a témában:
- Alex Murrell – The Age of Average
- Kyle Chaka - The tyranny of the algorithm: why every coffee shop looks the same
-----------------------------
Feliratkozás
Aki nem akar lemaradni az új bejegyzésekről illetve a kommentek közt előkerülő fontosabb linkekről, ajánlókról, de azért nem kattint minden nap, iratkozzon fel itt a blog Substack hírlevelére/értesítőjére!