„Egy bizonyos ponton ki kell fejlesztenünk egy mechanizmust, egy zsigeri mechanizmust, ami segít ezzel [a növekvő internettel] megbirkózni. Mert a technológia csak egyre jobb és jobb és jobb és jobb lesz. És egyre egyszerűbb és egyszerűbb, kényelmesebb és kényelmesebb, élvezetesebb és élvezetesebb lesz egyedül lennünk a képernyőn megjelenő képekkel, amelyeket olyan emberek tárnak elénk, akik egyáltalán nem szeretnek minket, és csak a pénzünket akarják. Ami rendben is van. Kis mennyiségben, igaz? De ha ez válik a menüd fő fogásává, akkor bele fogsz halni. Egy bizonyos és fontos értelemben bele fogsz halni.”
- David Foster Wallace (Although of Course You End Up Becoming Yourself) -
Reggel, éjjel meg este
Home office. Az imént jöttem fel, miután átvettem egy csomagot a postástól. Hol is tartottam? Ó, igen: neki kellene állni a szoftverfejlesztés feladatnak. Mi villog itt? Teams értesítés ebből az új csoportból… de ez nem is vonatkozik rám, miért is vagyok ehhez is hozzáadva? E-mail is jött, ez kuka egyből, de akkor már ki kéne pucolni az Inboxot, tegnap óta 32 olvasatlan üzenet. 30 perccel később meg is történik, az óra ketyeg, a fejlesztési feladat bizonyára már ingerültségbe csapó türelmetlenséggel várna ha emberi tulajdonságokkal és érzelmekkel bírna. Így csak elhelyez egy metaforikus tüskét valahol a szürkeállományom mélyén, ami viszket, éget, zavar, de valahogy nem eléggé ha a hatást tettre sarkallásban mérjük.
Közben elkészül még egy egyáltalán nem halaszthatatlan rutinfeladat, ami fontosságában csak egy hajszállal kerekedik a beérkező levelek mappa kipucolása fölé. Itt az ideje némi pihenésnek, akarom mondani: „pihenésnek”. Válaszolok egy privát e-mailre, majd szinte robotpilóta üzemmódban végiggörgetem a híroldalakat. Szinte nem is kattintok, jobbára csak a címeket pásztázom. Az idő pedig egyáltalán nem gyorsan és egyáltalán nem észrevétlenül vánszorog, mint egy klaviatúrára pottyant meztelencsiga, amit csak tehetetlenül és undorral szemlélek, de nincs gusztusom arrébb piszkálni sem.
Éjszaka, úgy hajnali 3 óra lehet. A gyerekek alszanak, senki nem sír, csak az autópálya monoton zúgását hallani. Közel sem aludtam még eleget, mégis a plafont nézem. A semmiből eszembe jut, hogy délelőtt át kellene írni egy konfigurációs fájlt. Még le sem ütöm gondolatban az entert, már az merül fel bennem, hogy a következő bajnoki meccsünkön meg kellene-e cserélnem a két sorunkban a két jobbszélsőnket. Újra elkezdem végigvenni az összeállítást, de elakadok, nem jut eszembe az összes név. Ki is mondta le betegség miatt? A képzeletbeli mágnestábla még félig üres, amikor mosolyra húzódik a szám Puzsér egyik poénjára gondolva, amit a pincében tornázás közben hallgattam. Ó, reggel én viszem a kicsit bölcsibe. Malte viszont jobb befejező Peternél. Francescót meg kell kérdeznem a jövő héten esedékes rendszer-tesztről. Próbálom valahogy kordában tartani a szétszaladó gondolataimat, de hiába: mintha szitával mernék vizet egy beázó pincéből. Egyik kezemet a mellkasomra teszem, a másikat a hasamra, próbálom lassan és tudatosan venni a levegőt, ahogy olvastam. Beszív, tart, kifúj… Csak ez a zaj, ez a konstans forgatag halkulna el a fejemben… Beszív, tart, kifúj… Kicsit megnyugszom, eltelik vagy 2 perc. Meg kéne nézni a tableten, hogy nem törölték-e a reggeli vonatot…
Este van, a kanapén ülök. Az egyik gyerek alszik, a másik csendben próbálkozik feleségem kezét fogva. Elhatározom, hogy megírom ezt a bejegyzést. De hogy kéne nekikezdeni? Fejben pár mondatig jutok, de már nem tetszik. Pontosabban nem is nem tetszik, hanem nem érek a gondolatfüzér végére, nem áll össze. Tudatos döntés nélkül ugrom vissza a kiindulási pontra, majd ez ismétlődik újra és újra. Közben járkálni kezdek, és néha kiosztok egy pofont az agymanóimnak, akik megint összeszólalkoztak azon, hogy Vincent lövőkedve vagy Patrick sebessége-e a fontosabb az első sorban. Egy szétszórt játékon átlépve támad egy ötletem az ovi és bölcsi utáni idő eltöltésére. Hol is tartottam? Feleségem jön le, szája szólásra nyílik, de gyorsan megállítom: várj, hadd írjak le valamit! Előveszem a jegyzetfüzetem, felírok öt pár szóból álló pontot, hogy mikor majd napokkal (értsd: hetekkel) később írni kezdek, legalább némi támaszom legyen. Nincs erőnk semmire már, nézünk egy sorozat részt, eszünk egy kis fagyit, próbálunk aludni a család legkisebb tagjának első ébredéséig.
A csönd kiűzetése
A legjobb barátom pár hete megkérdezte: ki tudsz venni egy hosszabb szabadságot, vagy megvárjuk az orvosilag diagnosztizált burnoutot? Burnout, kiégés… sokat hallani róla, eleget is olvastam róla. A tünetek passzolnak, de a magyarázat, a javaslatok nem igazán. Szinte minden anyag a munkánál fogja meg a dolgot: túl sok stressz, túlterheltség, rossz viszony a kollégákkal, toxikus környezet. Nem, ez nem én vagyok, ez nem az én irodám. A munkahely jó, a főnökeimnél jobbat kívánni sem lehetne, a szabadidőt is maximálisan tiszteletben tartják, annyira rugalmasak, amennyire csak lehet. Munkahelyet váltani, ahogy burnout esetén sokszor tanácsolják? Ennél csak rosszabb lehetne. Elvonulni egy hónapra regenerálódni? Biztos van olyan parányi szegmense a társadalomnak (például a passzív jövedelemből élők, szabadúszók, akik a tetejébe még egyedülállók is), amelynek képviselői ezt megtehetik, de én nem tartozom közéjük.
A magyarázatok és megoldási javaslatok nem kielégítőek. Mit tesz ilyenkor az információfüggő? Természetesen tovább böngész kész megoldások után kutatva. Szintén Wallace gondolatával élve: nagyon amerikai (de az azóta eltelt negyedszázad után nyugodtan általánosíthatunk modernre) módra szeretnék valami drasztikus lépést tenni, ami majd egy csapásra megold mindent. Csak előbb valaki vagy valami mondja meg, hogy mi az a lépés. A Youtube algoritmusa készséggel segédkezik újabb és újabb TED előadásokat ajánlva, melyek jobbára mind ugyanazt mondják. Ezen a ponton aligha kell külön kiemelnem: belepörgetek, elkalandozom, gyorsítok, klikkelek tovább, a zaj pedig megint csak nő a fejemben. Aztán az algoritmusra rámosolyog a szerencse. Pontosabban rám, mert az algoritmus természetesen tökéletesen elégedett lett volna már a klikkelgetéssel is, ha lehetnének ilyen gondolatai. Ezek hiányában pusztán hideg számítással sodort az utamba egy rövid prezentációt a pihenés hét formájáról illetve az ezek hiánya okozta tünetekről, avagy az alvás nem old meg mindent.
Felsorolásra kerül a fizikai, az érzelmi, a spirituális, a kreatív és a szociális vagy közösségi pihenés, relaxáció. Igen, minden könnyebb lenne, ha a gyerekek hagynának aludni, ez a része nem újdonság, más pontokat meg kicsit kételkedve fogadok vagy nehezen megfoghatónak, ködösen definiáltnak érzek. A maradék kettő viszont telitalálat: a mentális és az érzékszervi (sensory) pihenés.
Az infokalipszis világából a csönd kiűzetett. Nincs pillanat szinte, amikor ne olvasnánk, ne néznénk, ne hallgatnánk valamit, sőt, néha egyszerre több dolgot. Egy podcast tornázás vagy kocogás közben, zene a fülesben a munkahelyi rutinfeladat alatt, egy e-mail megírása meccsnézés közben… Nincs üresjárat. Az eredmény? A leírás szerint ingerültség, idegesség, szorongás, stressz, ráadásul látszólag minden ok nélkül. A valóságban pedig szóról-szóra ugyanez. Az idő halad előre, a folyamatos stimuláció hatása csak gyűlik, gyűlik, a rossz közérzet pedig egyre csak fokozódik a nap előrehaladtával.
Tudtam, csak nem sejtettem. Intuitíve már régóta éreztem ezt, így leírva, szembesülve a gondolattal mégis megvilágosító erejű volt. A vonaton már jó ideje felrakok egy ipari zajszűrőt a fülemre. Az autóban a podcastokat előbb felváltotta a zene, majd mostanra a csönd. Az elhangzott információ tipikusan úgyis csak zajt generált tényleges tudás helyett. Ó, és mióta ismerem – de mindhiába – a kényszeres online szörfözés indukálta „pötyögés fejfájást”…
Ez a túlterhelés azonban nem csak az érzékszerveinket, hanem az elménket is sújtja. Nem túl meglepő, mégis hétköznapi jelenség, hogy ha a munkában „pihenésként” híreket olvasunk, e-mailt írunk; ha sportolás közben dolgozunk, tanulunk; ha játék közben online vásárlunk, akkor jön a mentális kimerülés: a rossz alvás, a rossz értelemben vett fékezhetetlen agyvelő (találó az angol majom-agy kifejezés), a memória kihagyása. Ahogy a túlhajtott izomzat is elkezd hibázni, a láb a sokadik kilométer után megremegni, úgy az elme is így tesz. És egy idő után jön a célvonalon összeeső maratonfutó mentális analógiája: a kiégés, a mentális kimerülés… de olyan formában, ami túlmutat pusztán a munkakörülményeken mind az okok, mind a hatást illetően.
A semmivé válásról
Amióta az eszemet tudom hír- és információfüggő vagyok. Amíg ennek tárgya csak az esti híradó, a teletex, és a helyi könyvesbolt kínálata lehetett, addig mindez pozitív tulajdonságnak tűnt, avagy „minden érdekli a gyereket”! Aztán jött a TV csatornák garmadája (még jó volt a CNN), majd úgy 20 éve beköltözött a kezdetben fájdalmasan lassú internet a házunkba és az életembe. Tíz éve írtam először az iSzindrómáról, és kezdtem el aggódni, majd hat éve éreztem azt, hogy gyökeres változások kellenek (Amikor még uraltam a gondolataim). Elhagytam sok rossz szokást, ténylegesen kevesebb szemetet fogyasztok, leszoktam az FB görgetésről. Azóta viszont kiderült, hogy jó, minőségi tartalmakból is végtelen mennyiségű és ráadásul egyre több van: a szépirodalom határát súroló substackek, az újságírói interpretációt kiiktató hosszú podcast interjúk közvetlenül a forrással, az adott témát alaposan kiveséző, már-már könyvvé nyúló cikkek. És hát persze a könyvek, a megszámlálhatatlan mennyiségű, pár klikkeléssel elérhető könyv. Az információs szupersztrádán nincs leállósáv. Nem kell bulvár, szemét, kattintásvadászat vagy közösségi média ahhoz, hogy az infokalipszis bősége maga alá temessen. A COVID ehhez még kéretlen segítséget is nyújtott végképp eltörölve a munka, a család és a pihenés közti határokat. A diszkrét idő bája elveszett, minden mindenhol egyszerre és mindig történik. Kérdés, hogy egyáltalán van-e menekvés és ha van, akkor milyen áron?
Valamikor az ősszel, az izraeli helyzetről szóló hírcunami idején néztem szembe vele: 2023-ban egy a hat évvel ezelőttihez hasonló korszakhatárhoz értem. Elmentem a falig: az agyam lényegében képtelen új információ érdemi befogadására, de legalább az alacsonyabb fordulatszámra való visszalassulásra is. A podcast zajjá vált, az elolvasott dolgokról utólag alig tudok egy-egy összefüggő bekezdést összeszedni. Jobb esetben rémlik, hogy valamiről hol olvastam valamit, így ha van idő, akkor elő tudom keresni, de a bizonytalanság miatt élőben egyre kevésbé merek olvasott témákkal előhozakodni. Ahogy Wallace mondta a bevezető idézetben hivatkozott könyvben, mikor az őt interjúztató David Lipsky látványosan valami hangzatos választ próbált kihúzni belőle: adj nekem 24 órát egyedül, és akkor nagyon okos tudok lenni. És internet-kapcsolatot! - teszem hozzá én. Persze az írás sem olyan gördülékeny, mint régen. Rendre megakadnak a gondolataim, utána kell néznem dolgoknak. Nehezebb egy jól meghatározott mederben maradni.
A memóriám némi költői túlzással élve nem létezik, mindenféle praktikákkal próbálom nem szem elől téveszteni a fontos dolgokat, a munkában pedig egy gigabájt méretűre hízó OneNote adatbázis tart csak víz felett. Hátrahagytam, vagy inkább határozatlan időre szüneteltettem az elmúlt 15 évben oly sok emlékezetes pillanatot hozó online fórumozást, mert a megmaradó csekély sávszélesség olyan hányadát emésztették fel az ott előjövő témákhoz kapcsolódó gondolatok és a legalkalmatlanabb pillanatokban feltörő válaszolási kényszer, hogy az már tarthatatlanná vált. A régóta meglévő családi mondás egyre kevésbé kap vicces felhangot: vannak boldog napok az életemben, és vannak azok, amelyeken hozzányúlok egy számítógéphez.
2024 vízválasztó lesz: vagy van visszaút innen, vagy tényleg nincs menekülés ebből a lefelé húzó örvényből. Egyre több emberen veszek észre hasonló jeleket, és egyre többen beszélnek is róla. Tényleg ez az emberiség sorsa? A múlt és jövő, az emlékezés és tervezés nélküli kvázi öntudatlan fogyasztás? Ismét David Foster Wallace-hoz nyúlok, ezúttal az „Ez itt a víz” címet kapó legendássá vált diplomaosztó beszédéhez:
„A gondolkodni tanulás valójában azt jelenti, hogy megtanultok valamiféle irányítást gyakorolni afelett, hogy hogyan és miről gondolkodtok. Azt jelenti, hogy eléggé öntudatotoknál vagytok ahhoz, hogy megválaszthassátok, mire figyeltek oda, és hogy megválaszthassátok, hogy építetek jelentést a tapasztalataitokból. Mert ha erre a választásra nem lesztek képesek a felnőtt élet során, akkor nagyon megszívjátok.”
Nem akarok általánosítani a saját tapasztalataimból, de a magam részéről határozottan állíthatom, hogy erre a választásra kevésbé vagyok képes mint 20 évvel ezelőtt. Mi lehet az út vége? Epiktétosz szerint „azzá válunk, amire a figyelmünket szenteljük”. Ezen gondolat mentén ha semmire sem tudunk figyelni akkor semmivé leszünk… Darabonként, apránként halunk meg még életünkben abban az értelemben, ahogy Wallace látta jönni már majdnem 30 éve.
-----------------------------
Feliratkozás
Aki nem akar lemaradni az új bejegyzésekről illetve a kommentek közt előkerülő fontosabb linkekről, ajánlókról, de azért nem kattint minden nap, iratkozzon fel itt a blog Substack hírlevelére/értesítőjére!