„Az írás gondolkodás. Jól írni annyit tesz, mint tisztán gondolkodni. Ezért annyira nehéz.”
- David McCullough -
Azt hiszem hosszú
idő után ismét úgy érzem, hogy lenne miről írnom. De mielőtt ebbe belevágnék,
szeretnék egy kicsit írni magáról az írásról: hogy miért szeretem, és hogy
ennek ellenére mégis mi tart vissza attól, hogy gyakrabban tegyem. Nézzük fordított
sorrendben, hogy pozitív legyen eme több elemét tekintve később majd többször
visszaköszönő gondolatmenet végkicsengése!
Először is szögezzük le, hogy írás alatt a kézzel papírra történő írást értem elsődlegesen. A blogbejegyzés szerkesztése, gépelése már behoz egy újabb szereplőt a képbe. A számítógépet, amely egyből jelentős hatást gyakorol az írással kapcsolatos érzéseimre. Hiába minden óvintézkedés, az évek előre haladtával egyre jobban elhatalmasodik rajtam a talán pszichológusért kiáltó érzés (lásd többek között az előző bejegyzést), miszerint amint klaviatúra elé kerülök, agyi kapacitásaim egy tetemes hányadának rögvest búcsút inthetek. Pandora digitális szelencéje feltárul, és a figyelmem szétforgácsolódik a nullák és egyesek bináris tengerében. Megbomlik az az egység és folytonosság, amit a papíron húzott toll által kanyarított egymásba kapaszkodó jelek szimbolizálnak. Maradjunk tehát a klasszikus értelemben vett írásnál: papír, golyóstoll, emberi test, emberi elme, analóg gondolatok.
A képernyő
azonban sajnálatos módon nem az egyetlen tényező, ami visszatart ettől a
tevékenységtől. Mint az élet megannyi más területén, itt is szembesülök a
megállás, a szétválasztás és az utánajárás problematikájának bénító
triumvirátusával.
- Megállás
Írni időbe telik. Nem is kevésbe. Tipikusan olyan igen szűkösen rendelkezésre álló egyedül, nyugalomban töltött időbe, amelyet a már elfogyasztott információ megemésztése, szintetizálása, integrálása helyett újabb információ habzsolására is lehetne fordítani. Mindig van még egy jó cikk, még egy kiváló podcast, egy újabb könyv. Nehéz megálljt parancsolni, hagyni érintetlenül elrobogni mellettem megannyi újdonságot, és elgondolkodva visszanézni. - Szétválasztás
Írni időbe telik. Nem is kevésbe. Gyakran többe, mint amennyi egy összefüggő blokkban rendelkezésre áll. Ilyenkor a befejezetlen gondolat „beakad” az abba kényszeresen kapaszkodó agyamba, és egészen addig nyughatatlanságra kárhoztat, az aktuálisan megélendő pillanaton kívülre helyez, amíg el nem jön az újabb ablak a befejezésre. Egyszerűen nem sikerül mentálisan szétválasztani, egymástól elszeparálni az élet különböző feladatait, tevékenységeit, gondolatait. - Utánajárás
„Már biztos megírta ezt valaki… Biztosan van még egy grafikon, egy jó idézet, egy ellenőrizendő állítás, egy az adatot alátámasztó forrás. El kéne olvasni egy részletesebb könyvet is a témáról mielőtt tollat ragadnék. Nem beszélve arról, ha egyenesen kiposztolom a dolgot később. Sőt, kéne tanulni még magát ezt az írást dolgot is, erről is vannak könyvek, online kurzusok.”
És így ég el információs máglyán nem csak az idő, de a tettvágy is.
Ha végül sikerül
nekiállni a fentiek ellenére, mégis mindig szembesülök vele, hogy szeretek írni.
Ahogy a toll siklani kezd a papíron, történik valami varázslatos. A gondolatok
kérés nélkül bukkannak fel egymás után, és kezdenek asszociációs táncba a
négyzethálós lap jelentette színpadon egy olyan előadás keretében, amelynek
koreográfiája sem gépelve, sem fejben nem tudott volna megszületni. Élvezni
kezdem a hirtelen könnyebbé váló gondolkodást, az adott téma letisztulását, és
a mondandó, a lényeg, az üzenet kikristályosodását. Talán éppen ennek az
élvezetnek köszönhető, hogy ami egyszer leírásra kerül, az akkor is jobban
bevésődik emlékezetembe, ha többet soha nem olvasom el. A papíron sikló tollal
együtt az információ is a tudás irányába siklik.
A papír és a toll keretet ad akár egy sportpálya vonalai. Az írás és a sportolás két egymástól elég távol álló tevékenység, és mégis van bennük valami közös. Ütővel a kezemben pályára lépve vagy tollal az ujjaim közt a papírra nézve megszűnik minden más, a fejemben lévő zaj elcsendesül, az immáron csak egyetlen feladattal szembenéző agyam kimászva ama bizonyos máglya füstjéből fellélegzik. Nem tudom eldönteni, hogy utolsó mentsvárak-e ezek a tevékenységek, vagy inkább elsőbb hídfőállások egy nyugodtabb világ partjain, de azt hiszem ezért szeretem mind a kettőt.
-----------------------------
-----------------------------
Feliratkozás
Aki nem akar lemaradni az új bejegyzésekről illetve a kommentek közt előkerülő fontosabb linkekről, ajánlókról, de azért nem kattint minden nap, iratkozzon fel itt a blog Substack hírlevelére/értesítőjére!
