Az írásról

„Az írás gondolkodás. Jól írni annyit tesz, mint tisztán gondolkodni. Ezért annyira nehéz.” 

- David McCullough -

Azt hiszem hosszú idő után ismét úgy érzem, hogy lenne miről írnom. De mielőtt ebbe belevágnék, szeretnék egy kicsit írni magáról az írásról: hogy miért szeretem, és hogy ennek ellenére mégis mi tart vissza attól, hogy gyakrabban tegyem. Nézzük fordított sorrendben, hogy pozitív legyen eme több elemét tekintve később majd többször visszaköszönő gondolatmenet végkicsengése!

Először is szögezzük le, hogy írás alatt a kézzel papírra történő írást értem elsődlegesen. A blogbejegyzés szerkesztése, gépelése már behoz egy újabb szereplőt a képbe. A számítógépet, amely egyből jelentős hatást gyakorol az írással kapcsolatos érzéseimre. Hiába minden óvintézkedés, az évek előre haladtával egyre jobban elhatalmasodik rajtam a talán pszichológusért kiáltó érzés (lásd többek között az előző bejegyzést), miszerint amint klaviatúra elé kerülök, agyi kapacitásaim egy tetemes hányadának rögvest búcsút inthetek. Pandora digitális szelencéje feltárul, és a figyelmem szétforgácsolódik a nullák és egyesek bináris tengerében. Megbomlik az az egység és folytonosság, amit a papíron húzott toll által kanyarított egymásba kapaszkodó jelek szimbolizálnak. Maradjunk tehát a klasszikus értelemben vett írásnál: papír, golyóstoll, emberi test, emberi elme, analóg gondolatok.

Az információs szupersztrádán nincs leállósáv

 „Egy bizonyos ponton ki kell fejlesztenünk egy mechanizmust, egy zsigeri mechanizmust, ami segít ezzel [a növekvő internettel] megbirkózni. Mert a technológia csak egyre jobb és jobb és jobb és jobb lesz. És egyre egyszerűbb és egyszerűbb, kényelmesebb és kényelmesebb, élvezetesebb és élvezetesebb lesz egyedül lennünk a képernyőn megjelenő képekkel, amelyeket olyan emberek tárnak elénk, akik egyáltalán nem szeretnek minket, és csak a pénzünket akarják. Ami rendben is van. Kis mennyiségben, igaz? De ha ez válik a menüd fő fogásává, akkor bele fogsz halni. Egy bizonyos és fontos értelemben bele fogsz halni.”

- David Foster Wallace (Although of Course You End Up Becoming Yourself) -

Reggel, éjjel meg este 

Home office. Az imént jöttem fel, miután átvettem egy csomagot a postástól. Hol is tartottam? Ó, igen: neki kellene állni a szoftverfejlesztés feladatnak. Mi villog itt? Teams értesítés ebből az új csoportból… de ez nem is vonatkozik rám, miért is vagyok ehhez is hozzáadva? E-mail is jött, ez kuka egyből, de akkor már ki kéne pucolni az Inboxot, tegnap óta 32 olvasatlan üzenet. 30 perccel később meg is történik, az óra ketyeg, a fejlesztési feladat bizonyára már ingerültségbe csapó türelmetlenséggel várna ha emberi tulajdonságokkal és érzelmekkel bírna. Így csak elhelyez egy metaforikus tüskét valahol a szürkeállományom mélyén, ami viszket, éget, zavar, de valahogy nem eléggé ha a hatást tettre sarkallásban mérjük.