„Csak egy példa a totális helytelenségre valami olyannál, amiben automatikusan biztos szoktam lenni: a közvetlen tapasztalataimban minden azt a mély meggyőződésemet támasztja alá, hogy én vagyok az univerzum abszolút közepe; a legvalósabb, legélénkebb és legfontosabb ember a világon. Ritkán beszélünk az ilyen természetes, alapvető önközpontúságról, mert társadalmilag annyira visszataszító. De mégis mindenki szinte ugyanígy van ezzel. Ez az alapbeállításunk, ami már a születésünkkor berögzül. Gondoljatok csak bele: nincs olyan élményetek, aminek ne ti lennétek a kellős közepén. A világ, ahogy megtapasztaljátok, ott van előttetek vagy mögöttetek, a ti jobb és bal oldalatokon, a ti TV-iteken vagy a ti monitorjaitokon… Más emberek gondolatait és érzéseit valahogy kommunikálni kell felétek, míg a sajátjaitok annyira azonnaliak, sürgősek és valósak.”
(A magyar fordítás a Preprocessor blogról származik.)
(Az előző írás
illusztrációjaként: ezt a bejegyzést még 2023 novemberében jegyzeteltem le
papírra. Eddig kellett várni rá, hogy elszánjam magam a begépelésére.)
Hosszú évek halogatása után megnéztük a Paterson (2016) című filmet. Miért most? Mert újra eljött egy olyan időszak, amikor elkezdtek ismét foglalkoztatni David Foster Wallace gondolatai (már itt is írtam az „Ez itt a víz” címet kapó beszédéről, de újra ajánlom a ZDF vele készített csodálatos interjúját is). A Youtube kapott az alkalmon, és feldobta az alábbi videót, ami a Patersonról beszélt Wallace gondolatainak fényében. Mivel cselekményről nem igazán lehet beszélni, így a film adta élményből semmit nem von le az anyag megtekintése, sőt, talán hozzá is tesz ahhoz, mert jobban kontextusba helyezi, ezáltal befogadhatóbbá teszi ezt a meditatív alkotást.
Íme Paterson, a buszsofőr, aki nem énközpontú, aki
elégedett a világával, a rutinjával, aki megtalálja a szépséget a
hétköznapokban. A buszon mosolyra húzza a száját az utasok beszélgetését hallva.
Ezzel szemben én éles kontrasztként a vonaton nem egyszer azt keresem – na
persze nem tudatosan, csak utólag belegondolva, visszatekintve statisztikát
készítve az élményekről –, hogy min lehet felületes benyomások alapján
megütközni, bosszankodni, vagy legalább egy kicsit a fejemet csóválni. Ilyenkor
a leggyakrabban az utasokat nézve elkap egy fojtogató érzés, egy őszinte
aggodalom, szorongás annak kapcsán, hogy merre is tart a világ. Paterson nem
csak meglátja a részleteket, de nyugalmat, örömet is lel bennük.
Egyik nap a busz lerobban, és kiderül: hősünknek nincs telefonja, mert nem akarja ezzel tölteni az idejét. Ez csak egy elejtett mondat, semmiképpen nem központi motívum. Egy lány segítőkészen átnyújtja az övét, hogy a sofőr betelefonálhasson a központba, és a cselekmény, pontosabban a nap, az élet, az idő halad tovább a maga csendes medrében. Feleségem másnap mégis ezt a jelenetet emlegette fel: itt egy ember, aki millió más lehetőség, a wallace-i értelemben vett „Szórakoztatás” helyett inkább gondolkodik, figyel, ír. Paterson ugyanis amatőr költő is egyben, aki gondolatait a mindig nála lévő füzetébe jegyzeteli le. Ráadásul mindezt csak a saját kedvéért. Nem akarja felolvasni, nem akarja kiadni, elszavalni szárnypróbálgató verseit. Ezzel szemben megint itt vagyok én, aki éppen arra gondol, hogy ebből a film megtekintését követő délutánon a vonaton hazafele papírra vetett irományból hogyan lehetne majd egy mások számára is mondandóval bíró blogbejegyzést kanyarítani. Milyen ironikus ide kilyukadni Wallace beszédétől kiindulva: szilárd meggyőződésünk, hogy minden rólunk szól…
Az eszközök jelen nem létéről
A telefonok egy
másik szempontból is feltűnőek a film során: amiatt, hogy mennyire nem
feltűnőek. A buszon ülők beszélgetnek, vagy néznek ki az ablakon. Nincs
mindenkinek a kezében és fülében valami. A lerobbanás jelenetéig éppen azon
gondolkodtam, hogy vajon milyen évben játszódik eme hétköznapok sora.
Továbbgondolva mindez
nem a Paterson sajátja. A digitális eszközök jelenléte - pontosabban jelen nem
léte - tipikusan teljesen irreális a jelenben játszódó filmekben. Ha pedig a
jelenlétük közelíti a valóságot, akkor az egyből egyfajta kellemetlen érzést
generál (legalábbis bennem), zavaróan hat. Vagy durva termékelhelyezést sejtünk
(gondoljunk csak a néha kifejezetten otrombán az arcunkba tolt Apple logókra),
vagy egyből arra gondolunk, hogy itt a rendező szájbarágósan ki akarja emelni,
hogy az adott szereplő nem figyel, mással van elfoglalva, eltereli a saját
gondolatait, stb. Pedig lehet, hogy csak szembesülünk a valósággal. Ezt viszont
nem feltétlenül akarja sem a TV, sem a néző.
Itt ismét
Wallace-hoz és a TV-s kultúráról 1990-ben született, de azóta csak még
általánosabb értelemben még aktuálisabbá váló esszéjéhez, az „E Unibus Pluram: Television and U.S.
Fiction”-höz fordulok. Ahogy Wallace rámutat: ha egy író a valóságot hűen
leképező béna dialógusokkal operál egy regényben, akkor kritika éri a
karakterek, jelenetek lapossága, egydimenziós mivolta okán.
A TV (a kifejezés
most általánosan a filmekre, sorozatokra értendő függetlenül attól, hogy éppen
streamelünk-e vagy anakronisztikus módon ténylegesen egy tévécsatorna adását
nézzük) célja, hogy a néző a képernyő előtt maradjon, mert bizonyos igényeit
kielégítve szórakoztatva érzi magát. Az
a sejtésem, hogy ha a saját magunk szórakoztatásának kontextusában külső
passzív szemlélőként szembesülünk a digitális eszközeink mindennapjainkban
betöltött (jobbára zokszó nélkül tolerált) szerepével és mindent átható
jelenlétével, interakciókra gyakorolt hatásával, akkor az masszívan levon a
fogyasztott „Szórakoztatás” élvezeti értékéből, és ezt a készítők is pontosan
tudják. Kinek lenne kedve végignézni egy 2 órás filmet, amiben a főszereplők
kizárólag a képernyőn olvasható WhatsApp üzenetekben kommunikálnak? És ehhez
képest hányan tekintik teljesen természetesnek, hogy egy beszélgetés során azzal
párhuzamosan az eszközeikkel babrálnak?
Minő irónia,
saját magunk elé tartott görbetükör megint: a képernyők világa jobban zavar
miközben szórakoztatásra vágyva magányosan ülünk egy képernyő előtt, mint
odakint az analóg vadonban, személyes interakciók közepette!
-----------------------------
Feliratkozás
Aki nem akar lemaradni az új bejegyzésekről illetve a kommentek közt előkerülő fontosabb linkekről, ajánlókról, de azért nem kattint minden nap, iratkozzon fel itt a blog Substack hírlevelére/értesítőjére!
