Egyre inkább úgy érzem, hogy a koronavírus járvány egyik fontos következménye, hogy lehull a lepel arról, hogy miként viszonyul a tudomány és technika által átszőtt modern világunk magához a tudományhoz és a technikához. A napról-napra fokozatosan kirajzolódó kép szerintem egészen lesújtó. Egy évvel ezelőtt még lehettek olyan illúzióink, hogy egy ilyen vészhelyzetben majd nagyobb lesz az összefogás; hogy az igazán éles szituációban visszaszorulnak majd a légből kapott összeesküvés-elméletek; hogy a szakmai kérdésekről elsősorban a szakembereket meghallgatva formálunk majd véleményt, nem pedig a szekértáborok hangadói határozzák majd meg a közgondolkodást. Ha a híreket, üzenőfalakat böngésszük, akkor nehéz elhessegetni az érzést, miszerint ennek éppen az ellenkezője történt. Ami meglehetősen ironikus, hiszen mindeközben más szemszögből nézve akár ünnepelhetnénk is az emberi tudás nagyszerűségét, hiszen úgy néz ki, hogy rekordidő alatt sikerült kifejleszteni hatásos védőoltásokat. Négy éve írtam egy bejegyzést, aminek ez volt a tételmondata:
„A tudomány több kérdésre tud választ adni, mint gondoljuk; de kevesebbre, mint reméljük.”
Érdemes újraolvasni az egész írást most a koronavírus fényében.
Mindezt azért hozom fel, mert a héten olvastam egy kisebb könyvvel felérő cikket a The New Yorker-ben a híres-hírhedt orosz Szputnyik V vakcina történetéről. Valóságos tanmese ez a tudomány, a szakmaiság, a politika, a hiúság és az előítéletek összefonódásáról, amit mindenkinek erősen ajánlok!
