Balavány György 24.hu-n megjelenő interjúsorozata klímaváltozásról, növekedésről, a rendelkezésre álló erőforrások feléléséről, a civilizáció jövőjéről és potenciális összeomlásáról hiánypótló a magyar médiában, úgy is mondhatnánk, hogy kötelező olvasmány mindenki számára. A legutóbbi darab különösen figyelemre méltó, ezért jó alkalmat ad egy kibeszélő poszthoz a „Civilizáció és generációk” sorozaton belül, melynek első része éppen az interjúsorozat nagy port kavart kezdőeleme apropóján született „Reménytelenség vagy technooptimizmus?” címen.
A mostani interjúalany Szalóczy Zsolt fizikus, aki meglehetősen borúlátó, és ez a borúlátás egyáltalán nem megalapozatlan. Néhány részt kiemelek vitaindítóként, de mindenkinek azt javaslom, hogy figyelmesen olvassa el egészében az „Az is nagyon merész feltételezés, hogy az emberiség fele életben maradhat a következő évtizedekben” címet kapó beszélgetést.
Szalóczy rámutat, hogy akárhogy is törekszünk a változásra, mindig ott van a célkitűzések közt a növekedés. Lehet ezt jelzőkkel ellátni, cizellálni, de végsősoron a növekedés növekedés, a bolygó mérete és erőforrásai pedig végesek maradnak. Fel lehet oldani ezt a látszólagos ellentmondást? Túl lehet lépni az örök növekedésen alapuló paradigmán, amely mára szinte természeti törvénynek hat, holott valójában az emberiség egész történetét nézve újkeletű szemlélet?
„Mire volna most ön szerint szükség?
Jelentős kontrakcióra, vagyis, ismétlem, össze kell húzódni. James Lovelock, a Gaia-elmélet megalkotója ezt fenntartható visszavonulásnak hívta.
És erre mondta az előbb, hogy nem vagyunk rá képesek.
Addig biztosan nem, amíg nem látjuk világosan, hogy ennek egyetlen valószínűsíthető alternatívája a közeli pusztulás. Az ENSZ által 2015-ben elfogadott fenntarthatósági célok közt is vannak nagyon szépek, mint az egyenlő bánásmód és a szegénység felszámolása, csakhogy ott szerepel az úgynevezett fenntartható gazdasági növekedés is. Ebből is látszik, milyen erős a növekedési mítosz. A fenntartható növekedés fából vaskarika, viszont úgy látszik, nem lehetett kihagyni, mert ezt a politika, a gazdaság és az emberek sem vennék be. Csakhogy ez üti az összes többit.”
Tegyük fel, hogy a válasz igen: meg lehet ezt haladni, papíron létezik más jólétet biztosító gazdasági és társadalmi berendezkedés. Más azonban az elmélet és az átállás kivitelezése, és a technooptimisták hajlamosak erről a szociológiai aspektusról megfeledkezni. Elképzelhető ez politikailag? Idézzük itt most fel a szintén a héten megjelent cikket a holland gazdák helyzetéről és elégedetlenségéről, amely végül egy váratlan választási eredményben csapódott le. Tanulságos ez a történet, mert itt nem arról van szó, hogy szélsőséges nézeteket valló, a tudományos eredményeket elvből tagadó tömegek a dühüket kivetítve szörnyeket juttattak volna hatalomra… csupán arról, hogy a jól ismert megélhetési forrásukat feladni kényszerülő emberek igazságtalannak érzik a teher rájuk eső részét, és gyorsnak a változást. Adódik a kérdés: ha Hollandiában is ennyire nehéz ez, akkor mit lehet remélni?
„Gondoljon bele, ha tényleges hatalommal rendelkező politikusok, gazdasági szereplők kiállnának és elkezdenék hangoztatni, hogy le kell térnünk a gazdasági növekedés útjáról, sőt, összehúzódást kell végrehajtani! Egyáltalán nem valószínű, hogy meg tudnák őrizni a befolyásukat.
Márpedig, ha nem történik meg szándékosan és összefogással az összehúzódás, akkor majd megtörténik magától.”
És mi van akkor, ha ez megtörténik? Készen állunk rá fejben? Gondolunk erre egyáltalán? Beszélgetünk róla? Amint arra az interjúalany nagyon jól rámutat, él a közbeszédben egy hamis felosztás, ami egymást kizáróként, egymással szembenállóként kezeli az elkerülésért való küzdést és a következményekre való felkészülést. Holott a dolgok jelenlegi állása mellett a kettőnek meg kellene férnie egymás mellett. Utóbbi nem jelenti az előbbi feladását.
„Kissé egyszerűsítve kétféle megközelítés létezik a jövőt illetően, az egyik a mitigáció, a másik az adaptáció hangsúlyozása. A mitigáció-pártiak azt mondják, hogy minden erőnkkel meg kell fékeznünk a klímaváltozást, és nem szabad arról beszélni, hogy ez nem fog menni, mert azzal megijesztjük és demotiváljuk az embereket. Az adaptáció hívei, és én ebbe a csoportba tartozom, azt mondják: ma már sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy a klímaváltozást nem tudjuk megállítani, és erről a valószínűségről is őszintén kell beszélni, sőt: fel kell készülni mindarra, ami ebből következik.”
A klímaváltozásról folyó diskurzus visszatérő eleme az egyén felelősségéről való lamentálás: mennyit lehet tenni? Mekkora hatása van az egyéni döntéseknek? Mindez visszaköszön akkor is, ha az adaptációról vagy egy potenciális összeomlás utáni túlélésről beszélünk. Amint arra Balavány György rámutat: a közösség szerepe megkerülhetetlen itt is. És itt visszautalnék egy korábbi bejegyzésre: lesznek egyáltalán közösségek, amelyekre lehet majd támaszkodni egy ilyen helyzetben? Az emberi történelem azt mutatja, hogy idővel szükségszerűen létrejönnek ezek akkor is, ha a kezdetekkor nem állnak rendelkezésre. A kérdés, hogy milyenek lesznek? Már most itt lenne az ideje erről gondolkodni, a helyi kapcsolatokra fókuszálni, erről beszélgetni? Vagy mindez felesleges, mert lehetetlen felkészülni egy ilyen extrém, soha nem látott helyzetre?
„Értem az egyéni túlélési stratégiák jelentőségét, de csak struktúrába ágyazva képzelhető el bármilyen egyéni stratégia. Hiába építettem fel magamnak a birtokot, ahol túl tudok élni. Odajönnek, akik ezt nem csinálhatták meg; engem fejbe vágnak, és az általam létrehozott erőforrásokat fogják használni. Márpedig a mindenki harca mindenki ellen zéró összegű játszma, ami pillanatok alatt lenulláz miket, tehát elkerülhetetlen valamiféle kooperáció. És akkor megint ott tartunk, hogy nem csupán egyénileg, hanem közösségenként kell döntéseket hoznunk: nemzeti szinten, vagy lokális szinten, vagy települések szintjén.
Ezek nagyon fontos kérdések, de nincsenek rá válaszaim. Azt hiányolom, hogy nincs is erről érdemi kommunikáció, mert aki mélyalkalmazkodásról és az összeomlás forgatókönyvéről beszél, az a mainstream szemében még mindig vészmadár, sarlatán, aki nem méltányolja a megújuló technológiákat. Pedig, ha elkezdünk erről érdemben eszmét cserélni, abból születhet egy újfajta közösség, ami kidolgozhatja a túlélés stratégiáit."
A végére hagytam egy kérdést, ami az utóbbi időben nagyon foglalkoztat: milyen lesz az összeomlás? Sokat dobálózunk ezzel a szófordulattal, és a sci-fiknek hála jobbára a nukleáris télben bóklászó neobarbárok jelennek meg lelki szemeink előtt. Pedig az összeomlás ennél alighanem sokkal „hétköznapibb” lesz, és jóval előbb következi be a meteforikus „robbanásnál”.
„Akik a saját pénzükkel gazdálkodnak, előre gondolkodnak. Mindenki a jövőt árazza be. Előbb-utóbb rájönnek majd, hogy mi a valós helyzet, és elkezdi mindenki menekíteni, amije van. Ez a pénzpiaci krach leírása. Ha kimegy a tőke, az a gazdasági kapcsolatokat hogyan alakítja? Ha nem lehet importálni Kínából, hiába van előre kifizetve esetleg, elvész a bizalom a pénzpiacon, és a gazdaság összeomlik, a termelés megáll lokálisan. Márpedig Európának a szükséges inputhoz képest szinte semmije sincs, csak egy jólétben élő hatalmas populációja, amely a dolgok zömét importálja: a nyersanyagokat, az olajat, a gázt.”
A teljes képhez érdemes újra elolvasni a 24.hu sorozatának korábbi darabjait is:
- Gelencsér András vegyész-légkörkutató, a Pannon Egyetem rektora szerint még mindig mítoszokkal és politikai lózungokkal áltatjuk magunkat, miközben a valóság az, hogy elkéstünk: a civilizációnk a túlfogyasztás miatt elkerülhetetlenül összeomlik néhány évtizeden belül.
- Antal Miklós fizikus, az ökológiai közgazdaságtan kutatója levelet írt lapunknak, jelezve: szeretné tételesen cáfolni Gelencsér állításait.
- A fenti két interjúban megszólaló alanyt Friderikusz Sándor leültette egy asztalhoz egy beszélgetés erejéig, amelynek során mindketten jobban ki tudták fejteni nézeteiket:
- Takács-Sánta András humánökológus, az ELTE docense úgy látja: bár valóban óriási a baj, és elértünk a korlátainkhoz, az emberi társadalom túl bonyolult rendszer ahhoz, hogy a jövőjét megjósolhassuk, az összeomlás helyett választhatunk egy kedvezőbb forgatókönyvet is.
- Összegyűjtöttük a legfontosabb ellenérveket, és megadtuk a lehetőséget Gelencsér Andrásnak, hogy reagáljon rájuk.
- A 24.hu stúdiójában Gelencsér Andrással most Ürge-Vorsatz Diána fizikus és Nagy Balázs geográfus vitatkozik. A többi között arról: lehet-e egyénként tenni a klímakatasztrófa ellen? Elég-e a rezsiválság, hogy megtanuljuk az értékelni az energiát? Átformálhatók-e egy társadalom szokásai fejreállás nélkül?
A végére pedig ajánlanám újra a Civilizációk és generációk sorozat második darabját, amelyben a saját véleményemet írtam le a fentiek alapján óhatatlanul és ezeken a hasábokon is újra meg újra előkerülő kérdésről: mi a helyzet a gyerekvállalással ebben a világban ilyen jövőkép mellett?
-----------------------------
Feliratkozás
Aki nem akar lemaradni az új bejegyzésekről illetve a kommentek közt előkerülő fontosabb linkekről, ajánlókról, de azért nem kattint minden nap, iratkozzon fel itt a blog Substack hírlevelére/értesítőjére!