Paterson és Wallace

„Csak egy példa a totális helytelenségre valami olyannál, amiben automatikusan biztos szoktam lenni: a közvetlen tapasztalataimban minden azt a mély meggyőződésemet támasztja alá, hogy én vagyok az univerzum abszolút közepe; a legvalósabb, legélénkebb és legfontosabb ember a világon. Ritkán beszélünk az ilyen természetes, alapvető önközpontúságról, mert társadalmilag annyira visszataszító. De mégis mindenki szinte ugyanígy van ezzel. Ez az alapbeállításunk, ami már a születésünkkor berögzül. Gondoljatok csak bele: nincs olyan élményetek, aminek ne ti lennétek a kellős közepén. A világ, ahogy megtapasztaljátok, ott van előttetek vagy mögöttetek, a ti jobb és bal oldalatokon, a ti TV-iteken vagy a ti monitorjaitokon… Más emberek gondolatait és érzéseit valahogy kommunikálni kell felétek, míg a sajátjaitok annyira azonnaliak, sürgősek és valósak.”

- David FosterWallace: Ez a víz -

(A magyar fordítás a Preprocessor blogról származik.)

(Az előző írás illusztrációjaként: ezt a bejegyzést még 2023 novemberében jegyzeteltem le papírra. Eddig kellett várni rá, hogy elszánjam magam a begépelésére.)

Hosszú évek halogatása után megnéztük a Paterson (2016) című filmet. Miért most? Mert újra eljött egy olyan időszak, amikor elkezdtek ismét foglalkoztatni David Foster Wallace gondolatai (már itt is írtam az „Ez itt a víz” címet kapó beszédéről, de újra ajánlom a ZDF vele készített csodálatos interjúját is). A Youtube kapott az alkalmon, és feldobta az alábbi videót, ami a Patersonról beszélt Wallace gondolatainak fényében. Mivel cselekményről nem igazán lehet beszélni, így a film adta élményből semmit nem von le az anyag megtekintése, sőt, talán hozzá is tesz ahhoz, mert jobban kontextusba helyezi, ezáltal befogadhatóbbá teszi ezt a meditatív alkotást.

Az írásról

„Az írás gondolkodás. Jól írni annyit tesz, mint tisztán gondolkodni. Ezért annyira nehéz.” 

- David McCullough -

Azt hiszem hosszú idő után ismét úgy érzem, hogy lenne miről írnom. De mielőtt ebbe belevágnék, szeretnék egy kicsit írni magáról az írásról: hogy miért szeretem, és hogy ennek ellenére mégis mi tart vissza attól, hogy gyakrabban tegyem. Nézzük fordított sorrendben, hogy pozitív legyen eme több elemét tekintve később majd többször visszaköszönő gondolatmenet végkicsengése!

Először is szögezzük le, hogy írás alatt a kézzel papírra történő írást értem elsődlegesen. A blogbejegyzés szerkesztése, gépelése már behoz egy újabb szereplőt a képbe. A számítógépet, amely egyből jelentős hatást gyakorol az írással kapcsolatos érzéseimre. Hiába minden óvintézkedés, az évek előre haladtával egyre jobban elhatalmasodik rajtam a talán pszichológusért kiáltó érzés (lásd többek között az előző bejegyzést), miszerint amint klaviatúra elé kerülök, agyi kapacitásaim egy tetemes hányadának rögvest búcsút inthetek. Pandora digitális szelencéje feltárul, és a figyelmem szétforgácsolódik a nullák és egyesek bináris tengerében. Megbomlik az az egység és folytonosság, amit a papíron húzott toll által kanyarított egymásba kapaszkodó jelek szimbolizálnak. Maradjunk tehát a klasszikus értelemben vett írásnál: papír, golyóstoll, emberi test, emberi elme, analóg gondolatok.

Az információs szupersztrádán nincs leállósáv

 „Egy bizonyos ponton ki kell fejlesztenünk egy mechanizmust, egy zsigeri mechanizmust, ami segít ezzel [a növekvő internettel] megbirkózni. Mert a technológia csak egyre jobb és jobb és jobb és jobb lesz. És egyre egyszerűbb és egyszerűbb, kényelmesebb és kényelmesebb, élvezetesebb és élvezetesebb lesz egyedül lennünk a képernyőn megjelenő képekkel, amelyeket olyan emberek tárnak elénk, akik egyáltalán nem szeretnek minket, és csak a pénzünket akarják. Ami rendben is van. Kis mennyiségben, igaz? De ha ez válik a menüd fő fogásává, akkor bele fogsz halni. Egy bizonyos és fontos értelemben bele fogsz halni.”

- David Foster Wallace (Although of Course You End Up Becoming Yourself) -

Reggel, éjjel meg este 

Home office. Az imént jöttem fel, miután átvettem egy csomagot a postástól. Hol is tartottam? Ó, igen: neki kellene állni a szoftverfejlesztés feladatnak. Mi villog itt? Teams értesítés ebből az új csoportból… de ez nem is vonatkozik rám, miért is vagyok ehhez is hozzáadva? E-mail is jött, ez kuka egyből, de akkor már ki kéne pucolni az Inboxot, tegnap óta 32 olvasatlan üzenet. 30 perccel később meg is történik, az óra ketyeg, a fejlesztési feladat bizonyára már ingerültségbe csapó türelmetlenséggel várna ha emberi tulajdonságokkal és érzelmekkel bírna. Így csak elhelyez egy metaforikus tüskét valahol a szürkeállományom mélyén, ami viszket, éget, zavar, de valahogy nem eléggé ha a hatást tettre sarkallásban mérjük.

Gondolatok az MI-ről 1. - Orákulum vagy szemfényvesztő?

 „Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Év-milliókig eljár tengelyén,
Míg egy kerékfogát ujítni kell.”

- Madách Imre -

A Kelevízió két legutóbbi adása remek alkalmat ad arra, hogy képernyőre vessem néhány gondolatomat a – nem szeretem ezt a kifejezést, de maradjunk a konvencióknál - mesterséges intelligenciáról (MI). (A csatorna követését mindenkinek ajánlom, mert üdítő látni, hogy egy nagyon is aktív politikai szereplő nem ódzkodik az ilyen napi aktuálpolitikán túlmutató, de hosszú távon valójában azoknál az életünket sokkal jobban meghatározó témáktól.)

Az első videó összefoglalja a mára már jól ismert és nehezen megkérdőjelezhető gondolatot, megfigyelést, miszerint a közösségi média korában a lényegesen sokszínűbb információ sokkal szabadabb áramlása eredményeként az emberek szembesültek azzal, hogy bizony az „elit” – még egy szó, amit nem kedvelek, mert az elmúlt évek erős érzelmi töltetet kölcsönöztek neki – nem tévedhetetlen, hanem némi túlzással élve jobb esetben csak csetlik-botlik egyik krízisből a másikba próbálkozás útján keresve a potenciális megoldásokat, rosszabb esetben egyenesen rosszindulatú és csak a saját hasznát lesi. Ezzel megtört a bizalom, jött a Brexit, Trump, az oltások körüli pánik, és a többi.

Civilizáció és generációk 3. - Kibeszélő az összeomlás lehetőségéről

Balavány György 24.hu-n megjelenő interjúsorozata klímaváltozásról, növekedésről, a rendelkezésre álló erőforrások feléléséről, a civilizáció jövőjéről és potenciális összeomlásáról hiánypótló a magyar médiában, úgy is mondhatnánk, hogy kötelező olvasmány mindenki számára. A legutóbbi darab különösen figyelemre méltó, ezért jó alkalmat ad egy kibeszélő poszthoz a „Civilizáció és generációk” sorozaton belül, melynek első része éppen az interjúsorozat nagy port kavart kezdőeleme apropóján született „Reménytelenség vagy technooptimizmus?” címen.

A mostani interjúalany Szalóczy Zsolt fizikus, aki meglehetősen borúlátó, és ez a borúlátás egyáltalán nem megalapozatlan. Néhány részt kiemelek vitaindítóként, de mindenkinek azt javaslom, hogy figyelmesen olvassa el egészében az „Az is nagyon merész feltételezés, hogy az emberiség fele életben maradhat a következő évtizedekben” címet kapó beszélgetést.

Tudni, hogy milyen volt előtte...

Tegnap a Telexen megjelent egy cikk, amelyben egy megkérdőjelezhető tartalmú, a gyerekek képernyőhasználatának káros hatásaival foglalkozó előadás állításait ellenőrzik és ennek keretében lényegében ízekre szedik azt. Jogosan, mert az egy jó példa arra, hogy miként lehet egy lényeges és létező problémával kapcsolatban túlzásokba esve a kívánttal pont ellentétes hatást elérni… 

Pedig a téma fontos, mondhatni civilizációs jelentőségű, és a rendszeres olvasók tudják, hogy magam is kiemelt figyelemmel és növekvő aggodalommal figyelem a fejleményeket, hogy miként formálják át ezek az eszközök és a velük való viszonyunk a körülöttünk lévő világot, az egész társadalmat. Több bejegyzés és megszámlálhatatlan mennyiségű hozzászólás is született a témában a különböző blogjaimon, hol tanulmányokat idézve, hol személyes hangot megütve: 

• iSzindróma – 2013. április 3. 
• A gyűszűvel megtöltött kád, avagy a memória alapjai – 2013. május 28.
• Az előző folytatása, bár a képernyőkhöz csak annak révén, érintőlegesen kapcsolódik: A hosszú távú memória története – 2013. június 3. 
• Amikor még uraltam gondolataim... – 2017. március 13. 

Horizontális és vertikális közösségek

Egy friss amerikai felmérés szerint a legtöbb ember ma nem tud megnevezni egyetlen olyan személyt sem, akit befolyásosnak tart a saját közösségén belül. Az 1950-es években egy hasonló kérdésre tipikusan helyi üzletemberek, vállalkozók nevei jelentették a választ. (Nem szerencsés, hogy az ember általában kénytelen az USA-ban készült tanulmányokra hivatkozni, de szétnézve a saját környezetemben nincs nagyon okom feltételezni, hogy Európában nagyon más lenne a helyzet.) 

Első közelítésben letudhatnánk mindezt annyival, hogy nincs itt semmi látnivaló: a helyi üzleteket ellehetetlenítették a behemótok és az online kereskedelmi platformok, a sarki ABC helyett az Amazonra járunk… ennek megfelelően nincsenek is helyi üzletemberek, illetve a szerepük a közösség szempontjából jelentéktelenné vált, válik. De mi van akkor, ha nem vagy nem csupán a befolyásos személyek hiányoznak, hanem maga a helyi közösség? Mi van, ha maga a helyi interakció szűnt meg? Ez persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy bezárkózva, elszigetelve, magányosan töltjük minden időnket, csak azt, hogy megváltozott a tipikus közösségek jellege. A forrásul szolgáló cikk szóhasználatával élve a horizontális közösségek helyét egyre inkább a vertikálisak veszik át. Nézzük meg mit is jelent ez, és mi következik ebből!